Anyósom árnyékában – Egy házasság határán

– Már megint vele beszéltél? – csattant fel Gábor hangja a konyhaajtóból. A kávéscsésze megremegett a kezemben, ahogy hátrafordultam.

– Igen, beszéltem Klárával – feleltem halkan, próbálva elkerülni a veszekedést. – Tudod, hogy most nehéz időszakon megy keresztül.

Gábor arca elkomorult. – Ő az ex-anyósod, Eszter! Miért nem tudod végre lezárni azt a fejezetet?

A szívem összeszorult. Klára nem csak az exem anyja volt, hanem valahol az én második anyám is. Amikor tíz évvel ezelőtt elváltam Attilától, mindenki azt hitte, hogy a kapcsolatunk véget ér. De Klára maradt. Ott volt mellettem, amikor apám meghalt, amikor elvesztettem a munkámat, amikor Gáborral megismerkedtem. Ő volt az, aki mindig meghallgatott, aki sosem ítélt el.

Most viszont Gábor egyre nehezebben viselte ezt a köteléket. Az utóbbi hetekben minden alkalommal szóvá tette, ha meglátta Klára nevét a telefonomban. Egyre gyakrabban éreztem magam két tűz között: egyik oldalon a múltam, amelyet nem tudtam és nem is akartam elengedni, másikon pedig a jelenem, amelyet minden erőmmel próbáltam megőrizni.

Aznap este Gábor szó nélkül feküdt le mellém. A plafont bámulta, én pedig csak hallgattam a csendet köztünk. Végül nem bírtam tovább.

– Miért zavar ennyire? – kérdeztem halkan.

– Mert úgy érzem, mintha még mindig Attila családjához tartoznál – mondta fojtott hangon. – Mintha nem lennék elég neked.

– Ez nem igaz! – ültem fel az ágyban. – Klára már régóta nem csak Attila anyja számomra. Ő… ő segített nekem túlélni a válást. És most egyedül van, beteg is lett… Nem hagyhatom magára.

Gábor felült, és a szemembe nézett. – És én? Én nem vagyok elég fontos?

A könnyek végigfolytak az arcomon. – Te vagy a legfontosabb. De nem tudom csak úgy elvágni ezt a kapcsolatot. Nem lenne helyes.

Másnap reggel Klára hívott. A hangja remegett.

– Eszterkém, kérlek, ne haragudj, hogy zavarlak… Csak annyira egyedül érzem magam mostanában. Attila is ritkán jön át, és… olyan jó lenne beszélgetni valakivel.

A szívem összeszorult. – Persze, Klára néni, bármikor hívhat.

Letettem a telefont, de Gábor már ott állt mögöttem.

– Látod? – mondta keserűen. – Mindig őt választod.

Aznap este anyámhoz mentem tanácsért. Ő mindig is bölcs asszony volt.

– Kislányom, tudod jól, hogy az emberek félnek attól, amit nem értenek – mondta csendesen. – Gábor talán attól tart, hogy elveszíthet téged. Próbálj meg beszélni vele erről. De ne feledd: néha muszáj választani.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg választanom kell? Miért ne lehetne két családom? Miért kellene elengednem valakit csak azért, mert már nem vagyok hivatalosan a család tagja?

Este leültem Gábor mellé.

– Szeretlek téged – mondtam határozottan. – De Klára néni számomra család marad akkor is, ha már nem vagyok Attila felesége. Nem akarok titkolózni előtted, de nem akarom őt sem cserbenhagyni.

Gábor sokáig hallgatott.

– Félek attól, hogy egyszer majd visszamész hozzájuk – mondta végül halkan.

– Nem fogok – ráztam meg a fejem. – Te vagy az otthonom. De kérlek, értsd meg: Klára néni most nagyon magányos. Ha te lennél ilyen helyzetben, én is azt szeretném, ha valaki melletted állna.

Hosszú csend következett. Végül Gábor megszorította a kezem.

– Próbálok megérteni téged – mondta fáradtan. – De kérlek, ne hagyj ki engem ebből sem.

Azóta próbálok egyensúlyozni: ott lenni Klára mellett anélkül, hogy Gábort elhanyagolnám. Néha úgy érzem, mintha két világ között élnék: egyik lábammal a múltban, másikkal a jelenben.

De vajon tényleg lehet-e két családhoz tartozni egyszerre? Vagy előbb-utóbb mindenkinek választania kell?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon igazságos dolog választás elé állítani valakit a múltja és a jelene között?