„Anyósnak lenni: Egy szívből jövő küzdelem az unokámért”

– Alexa, kérlek, tedd le egy percre azt a telefont! – szinte könyörögtem, miközben a kis Lili ott ült mellette, egyre türelmetlenebbül rángatva a ruháját. A nappaliban ültem, a kezem remegett, ahogy a teáscsészét szorongattam. Nem akartam már megint vitát, de nem bírtam tovább nézni, ahogy az unokám magára marad az anyja mellett.

Alexa fel sem nézett. – Mindjárt, csak még ezt elintézem – mondta halkan, de a hangjában ott volt az ingerültség. Lili közben már majdnem sírt.

Az egész hetem erről szólt. Hétfőn Alexa egész nap a telefonját nyomkodta, miközben Lili a szőnyegen játszott egyedül. Kedden is ugyanez. Szerdán már nem bírtam tovább: elhatároztam, hogy beszélek vele. De hogyan mondjam el úgy, hogy ne bántsam meg? Hiszen én is voltam fiatal anya, tudom, mennyire nehéz lehet. De akkoriban nem voltak okostelefonok, csak a gyerekek és a házimunka.

A fiam, Gergő késő estig dolgozik. Ő is látja néha, mi történik otthon, de mindig csak annyit mond: „Anya, ne szólj bele. Alexa tudja, mit csinál.” De tényleg tudja? Vagy csak menekül a felelősség elől?

Egyik este, amikor Lili már aludt, leültem Alexával a konyhában. A villany fénye sápadtan világította meg az arcát. Próbáltam kedves lenni.

– Alexa, tudom, hogy sok dolgod van… de Lili annyira igényli a figyelmedet. Néha úgy érzem, mintha magára maradna…

Alexa hirtelen felkapta a fejét. – Maga szerint én rossz anya vagyok? – kérdezte élesen.

– Nem ezt mondtam – válaszoltam gyorsan. – Csak aggódom értetek. Tudom, hogy nehéz lehet egyedül napközben…

– Maga nem érti! – tört ki belőle. – Egész nap itthon vagyok vele, nincs egy perc nyugtom sem! A telefon legalább egy kis szünetet ad…

Elhallgattam. Eszembe jutottak a saját anyósom szavai: „Majd meglátod, milyen nehéz lesz.” Akkor haragudtam rá, most viszont pontosan értettem.

Másnap reggel Lili odaszaladt hozzám: – Mama, játsszunk! – kérlelte csillogó szemekkel. Alexa a kanapén ült, újra a telefonját nézte. Szívem szakadt meg.

A játszótéren is mindig ugyanaz: az anyukák többsége beszélget vagy telefonozik, miközben a gyerekek egymással játszanak. De Lili mindig engem keresett. Egyre többször éreztem azt, hogy helyettesítem az anyját.

Egyik délután Gergő hazajött munka után. Látta rajtam a feszültséget.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– Gergő… beszélnünk kellene Alexával. Lili nagyon magányos…

Gergő sóhajtott. – Anya, kérlek… Alexa mostanában nagyon fáradt. Próbálj meg türelmesebb lenni vele.

De meddig lehet türelmesnek lenni? Mi lesz Lilivel? Ki fogja megtanítani neki az élet apró örömeit?

Egy este Alexa sírva jött ki a fürdőszobából. Meglepődtem.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Nem vagyok elég jó anya… – suttogta.

Odamentem hozzá és átöleltem. – Dehogynem vagy az! Csak néha elfelejtjük, mennyire fontosak ezek a pillanatok…

Alexa rám nézett könnyes szemmel. – Néha úgy érzem, mindenki csak elvár tőlem valamit…

– Tudom – mondtam halkan –, de Lili csak azt szeretné, ha vele lennél.

Másnap reggel Alexa először hagyta otthon a telefonját és leült Lilivel rajzolni. Néztem őket és könny szökött a szemembe.

Azóta lassan változik minden. Nem tökéletes még semmi, de legalább beszélgetünk egymással. Néha még mindig nehéz visszafognom magam, hogy ne szóljak bele mindenbe. De tanulok türelmesnek lenni.

Vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Meddig lehet csendben nézni, ha látjuk, hogy valami nincs rendben? És vajon hol húzódik a határ segítő szándék és túlzott beavatkozás között?