Anyánk ajándéka: Nagymama háza és az elveszett szabadság
– Nyisd ki az ajtót, Péter! Tudom, hogy otthon vagy! – Anyám hangja átszűrődött a régi faajtón, mintha maga a ház is reszketne tőle. Naomi a konyhában állt, kezében egy törött bögrével, amit még nagymama használt. Az arca sápadt volt, a szeme tele félelemmel.
– Ne engedd be – suttogta. – Ha most bejön, soha nem lesz nyugtunk.
A kezem remegett, ahogy a kilincshez nyúltam. Az új zár még idegen volt az ujjaimnak, de biztonságot adott. Anyám újra dörömbölt.
– Hálátlanok vagytok! Ez az én házam volt előbb, aztán a tiétek lett! De ha így viselkedtek, visszaveszem! – kiabálta.
A házban minden tárgy emlékeket hordozott: a falon lógó régi családi fotók, a kopott szőnyeg, amin gyerekként játszottunk Naomival. Amikor anyánk tavaly karácsonykor átadta nekünk a kulcsokat, azt hittem, végre felnőttként kezel minket. De tévedtem.
Az első hónapokban minden nap eljött. Ellenőrizte, hogy rendben van-e a kert, hogy nem hagytunk-e morzsát az asztalon. Ha valami nem tetszett neki – például hogy Naominak barátja lett, vagy hogy én munkát váltottam –, azonnal felemlegette az ajándékot.
– Ez a ház nem azért van, hogy szégyent hozzatok rám! – mondta egyszer, amikor meglátta, hogy Naomi haját kékre festette.
Egy este aztán megelégeltük. Naomi sírva jött haza:
– Anyu megint fenyegetőzött. Azt mondta, ha nem szakítok Zolival, visszaveszi a házat.
Akkor döntöttük el: kicseréljük a zárakat. Nem szóltunk neki előre. Tudtuk, hogy ebből baj lesz, de már nem bírtuk tovább.
Most ott állt az ajtó előtt, és dühösen verte az öklével.
– Péter! Naomi! Ha most nem engedtek be, hívom az ügyvédemet!
Naomi rám nézett:
– Mi lesz most?
– Nem tudom – feleltem halkan. – De nem élhetünk tovább így.
Aznap este nem engedtük be. Anyám végül elment, de másnap reggel már ott állt a kapuban egy papírral a kezében.
– Ez egy felszólítás – mondta ridegen. – Ha nem tartjátok be a szabályaimat, elindítom a visszavételi folyamatot.
A szívem összeszorult. Ez volt az otthonunk. Itt nőttünk fel. Itt halt meg nagymama is – utolsó napján még azt suttogta: „Vigyázzatok egymásra.”
De anyámnak ez nem számított. Csak az számított neki, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja.
Aznap este leültünk Naomival a konyhaasztalhoz.
– Nem akarom elveszíteni ezt a házat – mondta halkan. – De azt sem bírom tovább, hogy anyu irányítja az életünket.
– Talán beszélnünk kellene vele – javasoltam óvatosan.
– És mit mondjunk? Hogy hagyjon minket békén? Szerinted megértené?
Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.
Másnap reggel mégis elmentünk hozzá. A lakótelepi lakásban feszülten ült le velünk szemben.
– Mit akartok? – kérdezte gyanakodva.
– Anyu… – kezdtem. – Szeretjük ezt a házat. De szeretnénk önállóan élni benne. Nem akarjuk elveszíteni sem téged, sem az otthonunkat.
Naomi is megszólalt:
– Kérlek, ne fenyegetőzz többet. Adj nekünk egy esélyt.
Anyám arca megkeményedett.
– Én csak jót akarok nektek! De ha nem hallgattok rám, majd megtanuljátok a magatok kárán!
Hazafelé Naomi sírt.
– Soha nem fog megváltozni…
A következő hetekben anyám ügyvédhez ment. Mi is kerestünk jogi tanácsot: kiderült, hogy hivatalosan már mi vagyunk a tulajdonosok. Anyám csak fenyegetőzni tudott – de ez is elég volt ahhoz, hogy minden nap rettegésben éljünk.
A család széthullott: nagybátyámék sem akartak belefolyni, apánk pedig már rég elhagyott minket. Egyedül maradtunk Naomival ebben a régi házban, ahol minden tárgy emlékeztetett arra az időre, amikor még együtt voltunk mindannyian – boldogan.
Egy este Naomi odahúzta hozzám a fotóalbumot.
– Nézd meg ezt a képet – mutatta nagymamát fiatalon. – Ő mindig azt mondta: „A szeretet szabadságot ad.” Anyu miért nem érti ezt?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott csendben, és azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e boldog család ott, ahol az ajándék feltételekhez kötött? Vajon valaha is megszabadulunk anyánk árnyékától?
Most itt ülök ebben a régi házban, és hallgatom a csendet. Vajon jól tettük-e? Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden emlék fájdalmat okoz? Ti mit tennétek a helyünkben?