Anyám új élete: Amikor a nagymama randizni jár, nem pedig unokázni

– Anya, kérlek, csak ma este! – könyörögtem a telefonba, miközben a két gyerekem, Lili és Marci, egymást túlkiabálva követelték a vacsorát. – Tudod, hogy ma van a határidőm a munkahelyen, és Zoli is túlórázik. Csak pár órára lenne szükségem…

A vonal másik végén csend. Hallottam, ahogy anyám mély levegőt vesz. – Kicsim, ne haragudj, de ma este nem jó. Már megígértem Gábornak, hogy elmegyek vele a színházba. – A hangja bocsánatkérő volt, de határozott.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a csalódottság. – Komolyan? Egy randi fontosabb, mint az unokáid?

– Ne mondj ilyet! – vágott vissza anyám. – Egész életemben másokért éltem. Most végre magamra is gondolhatok.

Letettem a telefont. A könnyeim potyogtak, miközben próbáltam összeszedni magam. A gyerekek semmit sem értettek ebből az egészből. Csak azt látták, hogy anya ideges és szomorú.

Anyám, Katalin, 62 évesen kezdett új életet. Apám halála után évekig csak nekem és az unokáinak élt. Mindig ott volt, ha szükségem volt rá: főzött, vigyázott a gyerekekre, segített a háztartásban. De tavaly ősszel valami megváltozott. Először csak új frizurát csináltatott, aztán elkezdett táncórákra járni, végül regisztrált egy társkereső oldalon.

Azóta mintha kicserélték volna. Hetente többször találkozott új emberekkel, kirándulni járt, színházba ment. És amikor segítséget kértem tőle, egyre gyakrabban mondott nemet.

Egyik este Zolival ültem a konyhában.

– Nem értem anyádat – mondtam keserűen. – Régen mindig azt mondta, hogy az unokái jelentik számára a mindent. Most meg…

Zoli vállat vont. – Talán most van először lehetősége igazán élni. Gondolj bele: egész életében másokat szolgált ki.

– De hát én is dolgozom! Nekem is szükségem lenne rá! – fakadtam ki.

Másnap reggel anyám váratlanul beállított hozzánk egy tál meleg pogácsával.

– Hoztam nektek valamit – mosolygott rám bátortalanul.

– Köszönöm – mondtam fagyosan.

Leültünk a nappaliban. A gyerekek azonnal köré gyűltek.

– Anya… – kezdtem halkan. – Miért változtál meg ennyire? Miért nem vagy már velünk?

Anyám sóhajtott. – Tudod, amikor apád meghalt, azt hittem, soha többé nem leszek boldog. Csak ti tartottatok életben. De most… most érzem először azt, hogy még van előttem valami. Nem akarom elhanyagolni az unokáimat, de szeretnék végre magamért is élni.

– És mi lesz velünk? – kérdeztem dühösen. – Nekünk nincs jogunk segítséget kérni?

– Dehogynem! De nem tudok mindig mindenhol ott lenni. Szeretném, ha megértenéd: nem ellenetek teszem ezt.

Napokig nem beszéltünk egymással. A feszültség csak nőtt bennem. Egyik este Lili odabújt hozzám.

– Anya, miért nem jön már nagyi olyan sokszor?

Nem tudtam mit mondani neki.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Folyton azon járt az eszem: vajon önző vagyok-e? Vagy anyám az? Miért nem lehet egyszerre mindkettőnknek igaza?

Egy hét múlva anyám felhívott.

– Szeretnék veled beszélni – mondta halkan.

Találkoztunk egy kávézóban. Őszintén elmondta: fél attól, hogy elveszíti velem a kapcsolatot, de nem akar visszacsúszni abba az önfeláldozó szerepbe sem, amiben évtizedekig élt.

– Kérlek, próbáld megérteni: szükségem van erre az új életre. De szeretlek titeket is! Meg tudjuk találni az egyensúlyt?

Sokáig hallgattam. Végül bólintottam.

Azóta próbálunk kompromisszumot kötni: előre egyeztetjük a napokat, amikor számíthatok rá; ő pedig igyekszik úgy szervezni a programjait, hogy néha velünk is lehessen.

De még mindig gyakran érzem magam magányosnak és elhagyatottnak. Néha irigylem anyámat: bárcsak én is ilyen szabad lehetnék! Máskor viszont bűntudatom van amiatt, hogy ezt gondolom.

Vajon tényleg önzőség tőlem többet várni tőle? Vagy neki van igaza abban, hogy végre magára gondol? Ti mit tennétek a helyemben?