Anyám nem törődött azzal, hogy a bátyám szereti-e a feleségét – csak azt akarta, hogy együtt maradjanak

– Hogy képzeled ezt, Gergő? – Anyám hangja élesen hasít át a vasárnapi ebéd csendjén. A húsleves gőze még ott kavarog az asztal fölött, de mindenki villája megáll a levegőben. Bátyám, Gergő, lesüti a szemét, mintha a krumplipürében keresné a választ.

– Anya, nem működik. Próbáltuk, de már nem szeretjük egymást – mondja halkan. Mellette ül Zsófi, a felesége, aki úgy szorítja a szalvétát, mintha attól függne az élete.

Én csak ülök ott, mint egy kívülálló. Mindig is én voltam a békítő, a csendes közvetítő. Most is érzem, ahogy a gyomrom összeszorul. Tudom, hogy anyám nem fogja annyiban hagyni.

– Az én időmben nem volt ilyen! – csattan fel újra anyám. – Mi is veszekedtünk apáddal, de sosem gondoltunk válásra! Az ember dolgozik a házasságán! Nem dobja el csak úgy!

Gergő felnéz rá, szemében valami fáradt szomorúság csillan. – De anya, te sem voltál boldog apával…

Anyám arca elvörösödik. – Az más volt! Az élet nem arról szól, hogy mindig boldogok vagyunk! A családot egyben kell tartani! És különben is, mit szólnának a szomszédok? A rokonok? Hogy nézne ez ki?

Zsófi ekkor szólal meg először. Hangja remeg, de határozott: – Erzsi néni, én sem akarom ezt tovább. Mindketten szenvedünk. Nem lenne jobb mindenkinek, ha békében elválnánk?

Anyám rá se néz. – Te csak örülj neki, hogy Gergő elvett! Más nő már rég elhagyta volna ezt a családot! De te… te csak tűrjél még egy kicsit! Majd elmúlik!

Aztán rám néz. – Te mit szólsz ehhez, Lilla? Ugye te sem támogatod ezt az őrültséget?

Érzem, ahogy minden tekintet rám szegeződik. A szívem hevesen ver. Mit mondhatnék? Hogy szerintem Gergőnek joga van boldognak lenni? Hogy anyám egész életében csak másoknak akart megfelelni?

– Szerintem… – kezdek bele óvatosan –, talán mindenkinek jobb lenne egy kis nyugalom. Lehet, hogy néha el kell engedni valamit ahhoz, hogy újra boldogok lehessünk.

Anyám felháborodva felpattan az asztaltól. – Hát ti mind megőrültetek! Ez a mai fiatalság… csak magára gondol! Hol van már az összetartás?

A következő hetekben anyám mindent bevetett. Felhívta Zsófi szüleit, könyörgött Gergőnek, sírt nekem esténként a telefonban. – Nem bírom elviselni a szégyent! – zokogta. – Mit vétettem én, hogy ilyen gyerekeim lettek?

Gergő közben egyre többször maradt távol otthonról. Egyik este nálam jelent meg.

– Lilla, nem bírom tovább – mondta megtörten. – Találkoztam valakivel… Dórának hívják. Mellette érzem újra azt, hogy élek.

– Anyának ezt sosem fogod tudni elmagyarázni – sóhajtottam.

– Tudom. De már nem érdekel. Harmincöt éves vagyok. Nem élhetek örökké mások elvárásai szerint.

A válás híre futótűzként terjedt a családban. Nagynénik és unokatestvérek telefonáltak anyámnak: – Erzsi, hát hogy engedheted ezt? Mit csináltál rosszul?

Anyám egyre jobban magába zárkózott. Egy nap aztán váratlanul becsöngetett hozzám.

– Lilla… beszélnünk kell.

Leültünk a konyhában. Anyám keze remegett a teáscsésze felett.

– Nem értem… Miért nem lehetett volna még próbálkozni? Miért kellett ennek így lennie?

– Anya… néha az is szeretet, ha elengeded azt, akit szeretsz.

Könnyek csorogtak végig az arcán.

– Én csak azt akartam, hogy ne legyenek egyedül… Mint én most.

Megöleltem őt. Éreztem, mennyi fájdalom és félelem van benne.

Azóta eltelt két év. Gergő Dórával él, boldogabbnak tűnik, mint valaha. Zsófi is új életet kezdett vidéken. Anyám még mindig nehezen fogadja el a változást, de lassan-lassan megtanulja: nem mindig az számít, mit gondolnak mások.

Néha azon tűnődöm: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez? Hányan áldozzák fel magukat csak azért, hogy megfeleljenek az elvárásoknak? És vajon tényleg ez az út vezet boldogsághoz?