„Anyám, miért nem maradhatsz nálunk?” – Egy anya története a családi hálátlanságról
– Anya, most tényleg? Már megint ezzel jössz? – Agi hangja élesebben hasított a levegőbe, mint a reggeli villamos csilingelése a Bartók Béla úton. Ott álltam a frissen festett előszobában, kezemben egy szatyor házi pogácsával, és próbáltam nem sírni.
– Csak egy éjszakát kértem, kislányom. Holnap megyek is tovább – suttogtam, de a hangom elakadt.
Agi sóhajtott, a homlokát ráncolta, ahogy mindig, amikor gyerekkorában valami nem tetszett neki. – Nem érted, hogy most nincs hely? Péter dolgozik otthonról, a gyerekeknek holnap iskola… Nem tudsz inkább valami panzióban megszállni?
A szívem összeszorult. Hát ezért dolgoztam végig negyven évet a postán? Ezért mondtam le minden nyaralásról, új konyhabútorról, színházról? Hogy most, amikor már csak egy kis szeretetre vágyom, ne legyen helyem a saját lányom otthonában?
Minden fillért félretettem. Amikor Agi megszületett ’87-ben, már akkor tudtam: egyszer majd lakást kell vennünk neki. A férjem, Laci, korán meghalt – egyedül maradtam vele. Minden reggel hatkor keltem, hogy elérjem az első buszt Újpestre. Aztán délután vissza, főzés, mosás, leckeellenőrzés. Soha nem panaszkodtam. Csak azt akartam, hogy Aginak könnyebb legyen.
Amikor harminc lett, még mindig albérletben lakott a barátjával. Akkor döntöttem el: eljött az idő. Eladtam a kis garzont Zuglóban, ahol addig laktam, és minden megtakarításomat odaadtam nekik. Nem volt könnyű: újra albérletbe költöztem, egy idős nénivel osztoztam a fürdőszobán. De Agi boldog volt – legalábbis azt hittem.
Az első hónapokban gyakran hívott: „Anya, nézd meg az új függönyt!”, „Anya, segítesz összeszerelni az IKEA-s szekrényt?” Aztán jöttek a gyerekek: először Zsófi, aztán Bence. Egyre ritkábban csörgött a telefonom. Ha hívtam is, mindig sietett: „Most nem érek rá, anya! Majd visszahívlak!”
Most pedig itt állok az ajtóban, és érzem: útban vagyok.
– Tudod mit? – mondtam halkan. – Nem akarok terhet jelenteni. Megyek.
Agi arca megenyhült egy pillanatra. – Anya… ne haragudj… csak most minden olyan bonyolult…
– Persze – mosolyogtam erőltetetten –, tudom én.
Kiléptem az utcára. A pogácsa melegét még éreztem a kezemben, de belül már csak hideg volt.
Aznap este egy olcsó panzióban aludtam Kelenföldön. A szoba dohos volt és sötét. Az ablak alatt villamos csörömpölt egész éjjel. Néztem a plafont és próbáltam megérteni: hol rontottam el?
Másnap reggel felhívtam Marikát, a régi barátnőmet.
– Gyere át egy kávéra! – mondta rögtön. – Tudod, nálunk mindig van hely!
Marikánál ülve meséltem el mindent. Ő csak bólogatott.
– Tudod, Ilonka – mondta végül –, ma már más világ van. A gyerekek nem értik meg azt az áldozatot, amit mi hoztunk értük.
– De hát én csak egy kis szeretetre vágyom… – suttogtam.
Marika megszorította a kezem.
– Az ember néha túl sokat ad… és akkor már nem is értékelik.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg túl sokat adtam? Talán ha magamra is gondoltam volna néha… De hát hogy lehet egy anyának magára gondolni?
Hetekig nem beszéltem Agival. Aztán egyszer csak felhívott.
– Anya… beszélhetnénk?
Találkoztunk egy kávézóban. Zavartan ült velem szemben.
– Sajnálom – mondta halkan. – Túl fáradt vagyok mindig… Néha úgy érzem, megfulladok ebben az egészben: munka, gyerekek, Péter… És néha haragszom rád is…
– Rám? Miért?
– Mert mindig mindent megoldottál helyettem. Most meg úgy érzem, nem tudok felnőni hozzád…
Meglepődtem. Soha nem gondoltam volna erre.
– Én csak segíteni akartam…
– Tudom… de néha azt érzem, hogy emiatt nem vagyok elég jó anya…
Csend lett közöttünk. Hosszú percekig csak néztük egymást.
Akkor értettem meg: talán tényleg túl sokat akartam adni. Talán néha hagyni kellett volna őt hibázni, küzdeni…
De most már késő volt visszafordítani az időt.
Hazafelé azon gondolkodtam: vajon hány anya jár még így ma Magyarországon? Hányan áldozzák fel magukat a gyerekeikért – és maradnak végül magányosak?
Vajon tényleg jobb így a gyerekeinknek? Vagy csak elveszítjük egymást útközben?