Anyám és a nevelőapám nem akarták, hogy lássam az apámat – Most megdöbbentek, hogy nem hívom meg őket az esküvőmre

– Nem akarom, hogy itt legyetek! – kiáltottam rá anyámra és Lászlóra, a nevelőapámra, miközben a konyhaasztalnál ültek, szorosan egymás mellett. A hangom remegett, de nem a félelemtől – harag volt bennem, évek óta elfojtott harag. Anyám szeme elkerekedett, László pedig csak fújtatott, ahogy mindig, amikor valami nem úgy történt, ahogy ő akarta.

– Zsófi, mi felneveltünk téged! – szólt anyám, hangjában sértettség és értetlenség keveredett. – Hogy mondhatsz ilyet?

A szívem hevesen vert. Gyerekkorom óta először éreztem azt, hogy végre kimondhatom azt, amit mindig is gondoltam. Hogy végre nem kell eljátszanom a jó kislányt.

Az egész ott kezdődött, amikor apám elköltözött. Hat éves voltam. Egyik reggel még együtt reggeliztünk kakaós csigát, másnap már csak anyám ült velem szemben az asztalnál. Azt mondta, apának új munkája van vidéken, de majd meglátogat. Nem látogatott. Hónapokig vártam rá minden hétvégén az ablakban állva.

Aztán jött László. Eleinte kedves volt velem, hozott csokit, mesélt vicceket. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy csak egy akadály vagyok az ő boldogságuk útjában. Anyám is megváltozott mellette: türelmetlenebb lett velem, minden apróságért leszidott.

Tízéves voltam, amikor először próbáltam felhívni apámat. Anyám elvette a telefont a kezemből.

– Nincs rá szükséged – mondta ridegen. – Mi vagyunk a családod.

Aznap este sírtam a párnába fojtva a hangomat. László csak annyit mondott: „Ne hisztizz már.”

Az évek teltek. Apám néha írt levelet, de anyám sosem adta oda őket. Csak tizenhét évesen tudtam meg, hogy apám végig próbált kapcsolatba lépni velem. Egy véletlen folytán találtam meg a leveleit a padláson egy régi bőröndben. Az írása remegett, mintha sírt volna közben.

„Drága Zsófikám! Nagyon hiányzol. Mindennap gondolok rád…”

Akkor értettem meg mindent. Hogy nem apám hagyott el engem – hanem engem szakítottak el tőle.

Az egyetem alatt végre felvettem vele a kapcsolatot. Az első találkozásunkon mindketten sírtunk. Apám elmesélte, hogyan könyörgött anyámnak, hogy hadd lásson engem. Anyám sosem engedte.

Most itt vagyok, huszonnyolc évesen. Esküvőre készülök. A vőlegényem, Gergő mellett végre boldog vagyok. És most anyám és László azt várják tőlem, hogy meghívjam őket az esküvőmre – miközben ők voltak azok, akik éveken át elzártak attól az embertől, aki a legfontosabb lett volna nekem.

A családtagok és barátok mind kérdezgetik: „Miért nem hívod meg őket? Hiszen ők neveltek fel!” De senki sem tudja igazán, mi történt a zárt ajtók mögött. Senki sem hallotta azokat a szavakat, amiket anyám mondott nekem minden alkalommal, amikor apámat említettem: „Elég volt ebből! Ő már nem része az életünknek.”

Most először érzem azt, hogy jogom van dönteni arról, ki legyen ott azon a napon, ami csak rólam és Gergőről szól. Apám ott lesz mellettem – ő kísér majd az oltárhoz. Anyám és László pedig… nos, ők kívül maradnak ezen az ünnepen.

Anyám sírva fakadt a konyhában.
– Zsófi… kérlek…
De most először nem engedtem a könyörgésnek.
– Anya, te döntöttél így évekkel ezelőtt. Most én döntök.

Talán kegyetlen vagyok? Vagy csak végre kiállok magamért? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg megbocsátható mindaz, amit velem tettek?