„Anyám árnyékában” – Egyedül az örökség árnyékában

– Anya, hogy vagy ma? – hallom a telefonban Dóra hangját, de valahogy üresen cseng. Minden nap ugyanaz a kérdés, ugyanazzal a hangsúllyal, mintha csak egy kötelességet teljesítene. Régen, amikor még kicsik voltak, minden ölelésükben ott volt a szeretet. Most csak a szavak maradtak, és azok is idegenek.

Az ablaknál ülök, nézem a szürke, esős budapesti utcát. A ház csendje néha már elviselhetetlen. A férjem, László, tizenöt éve elhagyott minket egy fiatalabb nőért. Három gyerekkel maradtam egyedül: Dóra, Gergő és Zsuzsa. Akkor azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De most, hogy mind felnőttek, és mindegyiküknek megvan a maga élete, valahogy mégis üresebb lett minden.

A születésnapom közeleg. Tavaly is csak egy gyors telefonhívás jutott nekem. „Boldog születésnapot, anya! Majd jövünk valamikor!” – mondták mindhárman. Azóta sem jöttek. Most is csak a telefon csörög naponta egyszer, mintha be lenne állítva egy emlékeztetőjük: „Hívd fel anyát!” Néha azon gondolkodom, vajon tényleg aggódnak értem, vagy csak az örökség miatt érdeklődnek ennyire.

A múlt héten Gergő szóba hozta: – Anya, ugye még nem írtad meg a végrendeleted? Tudod, fontos lenne tisztázni mindent időben… – A hangja feszült volt, de próbált kedvesnek tűnni. Éreztem a mögöttes szándékot. Nem is válaszoltam rá semmit.

Ma reggel Dóra hívott újra. – Anya, nem kéne orvoshoz menned? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában. – Sosem kérdezi meg, hogy magányos vagyok-e. Sosem kérdezi meg, hogy mire vágyom igazán. Csak az egészségem érdekli őket – vagy inkább az, hogy meddig tart még ez az egész.

Zsuzsa ritkán jelentkezik. Ő mindig is különc volt. Egyszer azt mondta: – Anya, én nem akarok semmit tőled. Csak azt szeretném, ha boldog lennél. – De aztán hónapokig nem hallok felőle.

Egyik este Gergő váratlanul beállít. Nem hoz virágot, csak egy doboz süteményt a sarki cukrászdából. Leülünk a konyhában.
– Anya, beszélnünk kellene a házról – kezdi halkan.
– Milyen házról? – kérdezem vissza fáradtan.
– Hát erről… Tudod jól, hogy nagy értéke van mostanában ezeknek a lakásoknak Budán. Ha egyszer… szóval… ha majd nem leszel…
– Ha majd nem leszek? – vágok közbe keserűen.
– Ne haragudj! Nem úgy értettem! Csak… tudod, jobb mindent előre tisztázni.

A könnyeim visszatartom. Nem akarom előtte sírni magam. Mégis érzem: nem én vagyok fontos neki, hanem az, amit hátrahagyhatok.

Másnap Zsuzsa ír egy üzenetet: „Anya, ne hagyd magad! Ne hagyd, hogy Gergő rábeszéljen bármire! Szeretlek!” De ő sem jön el.

A születésnapomon végül Dóra és Gergő is megjelennek. Egy tortát hoznak és egy üveg bort. Leülünk az asztalhoz. A beszélgetés kínos és felszínes.
– Anya, tényleg jól vagy? – kérdezi Dóra.
– Igen – hazudom.
– Tudod… mi csak aggódunk érted – mondja Gergő.
– Vagy inkább az örökség miatt aggódtok? – csúszik ki a számon.
Csend lesz. Dóra zavartan néz rám.
– Ez nem igaz… – suttogja.
– Akkor miért csak akkor hívtok fel, ha eszetekbe jut a végrendelet?

Gergő feláll.
– Anya, ez így nem mehet tovább! Mi csak segíteni akarunk!
– Segíteni? Akkor gyertek el néha csak úgy! Ne csak akkor hívjatok fel, ha valamit akartok!

A torta érintetlen marad az asztalon. Mindketten elmennek dühösen.

Este Zsuzsa hív.
– Anya, ne sírj! Én tényleg szeretlek!
– Tudom kicsim… csak néha úgy érzem, mintha már nem is lennék fontos senkinek.

Az ablakhoz megyek újra. Nézem az esőt és azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Miért lett ilyen rideg minden? Vajon lehet még változtatni ezen?

Talán nem az örökség számít igazán… hanem az együtt töltött idő. De ezt már csak én érzem így?

„Mondd meg nekem: tényleg ennyit ér egy élet munkája? Hogy végül csak a ház és a pénz marad fontos? Vagy van még remény arra, hogy egyszer újra család leszünk?”