Anyám a húgát választotta helyettem – Egy családi árulás története
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed velem, anya! – kiáltottam, miközben a hangom remegett a dühtől és a fájdalomtól. Ott álltunk a konyhában, a régi, kopott asztal mellett, ahol gyerekkoromban annyiszor ettünk együtt gulyáslevest. Most viszont minden ismerős tárgy idegennek tűnt, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem.
Anyám, Ilona, csak lesütötte a szemét. – Ne kiabálj, Anna! Nem értesz te még ehhez. Zsuzsa bajban van, segítenünk kell neki.
– De anya, én is bajban vagyok! – szinte könyörögtem. – Nekem is szükségem lenne rád! Miért mindig Zsuzsa az első?
Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami végleg. Mindig is tudtam, hogy anyám és a húga között különleges kötelék van. Gyerekkoromban Zsuzsa néni volt az, aki mindig elvitte a legszebb babáimat, vagy aki miatt anyám lemondta a közös programjainkat. De azt hittem, felnőttként majd változik minden. Hát nem így lett.
Az egész akkor kezdődött igazán, amikor elvesztettem az állásomat a könyvtárban. Egyedülálló anyaként minden forint számított, és rettegtem attól, hogy nem tudom majd fizetni a lakbért. Felhívtam anyámat, hogy segítsen – legalább néhány hétig hadd költözzek vissza hozzájuk a régi házba, amíg munkát találok.
– Persze, kicsim – mondta akkor. – Mindig számíthatsz rám.
De két nappal később hívott vissza: – Anna, ne haragudj, de Zsuzsa is most jön hozzánk. Tudod, elhagyta a férje, és teljesen össze van törve. Nincs szívem nemet mondani neki.
Ott álltam a lakásom közepén, kezemben a telefon, és csak bámultam magam elé. Zsuzsa néni mindig is ügyesen manipulálta anyámat – ezt mindenki tudta a családban. De hogy most is ő legyen az első? Hogy anyám inkább az ő problémáját helyezze előtérbe az enyém helyett?
A következő hetekben próbáltam talpon maradni. A lányomnak, Emesének azt mondtam, minden rendben lesz. De esténként sírva fakadtam a fürdőszobában. Anyám néha felhívott, de mindig csak Zsuzsáról beszélt: – Képzeld, ma is mennyit sírt szegény! Annyira aggódom érte…
Egyik este végül nem bírtam tovább. Felhívtam anyámat.
– Anya, kérlek… legalább egy hétre hadd jöjjünk hozzátok! Nem bírom tovább egyedül.
– Anna… – hallottam a bizonytalanságot a hangjában. – Most nem lehet. Zsuzsa nagyon rossz állapotban van. Nem lenne jó ötlet.
– És én? Én nem számítok? – kérdeztem halkan.
Csend lett a vonalban. Aztán anyám sóhajtott egy nagyot: – Majd megoldod valahogy… mindig olyan erős voltál.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: sosem leszek elég fontos neki.
A család többi tagja is érezte a feszültséget. Apám próbált közvetíteni: – Ilona, gondold át még egyszer! Anna is a lányod!
De anyám hajthatatlan maradt. Zsuzsa néni pedig csak mosolygott rám gúnyosan legközelebb a vasárnapi ebédnél: – Tudod, Annácska, anyukád mindig is tudta, kinek van igazán szüksége rá.
A szívem összeszorult. Láttam Emese szemében is a fájdalmat: ő sem értette, miért nem lehetünk együtt nagymamáéknál.
Végül egy barátnőm fogadott be minket pár hétre. Közben sikerült új munkát találnom egy kis könyvesboltban. Lassan talpra álltam – de anyámmal egyre ritkábban beszéltem.
Karácsonykor mégis elmentünk hozzájuk. A nappaliban ott ült Zsuzsa néni is, mintha mi sem történt volna.
– Boldog karácsonyt! – mondta anyám erőltetett mosollyal.
Éreztem, hogy mindenki feszeng. Apám zavartan piszkálta a bejglit. Emese csendben ült mellettem.
Vacsora után félrehívtam anyámat:
– Anya… miért választottad mindig Zsuzsát helyettem?
Nagyot sóhajtott. – Nem tudom… talán mert ő mindig olyan elesett volt. Te pedig… te mindig mindent kibírtál.
– De anya… én is csak egy kislány voltam valaha.
Nem válaszolt. Csak megölelt halkan sírva.
Azóta sem lett jobb köztünk minden. Próbálok megbocsátani neki – de nem megy könnyen.
Vajon lehet újra bízni abban, aki egyszer hátat fordított nekünk? Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?