„Anyák napján egyedül” – Egy anya vallomása a családi elhidegülésről

– Ne haragudj, anya, de most nem alkalmas – mondta Marika halkan a telefonban, miközben a háttérben nevetés és pohárcsörgés hallatszott. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ma van a születésnapja. Tudtam, hogy ott ülnek az asztalnál, a férje, Gábor, a barátaik, talán még az anyósa is. Csak én hiányzom. Megint.

Hatvanéves vagyok. Három éve nem dolgozom, miután bezárták a könyvtárat, ahol egész életemben dolgoztam. A férjem, Laci, már régen meghalt – Marika még tízéves sem volt akkor. Egyedül neveltem fel őt. Mindent megtettem érte: dolgoztam nappal, tanultam vele este, vittem különórákra, ha kellett, éjszaka is virrasztottam mellette, ha beteg volt. Mindig azt hittem, hogy ez elég lesz.

Marika gyerekként csodálatos volt. Csendes, szorgalmas, mindig segített otthon. Sosem volt vele gond az iskolában sem. Még most is emlékszem arra a napra, amikor először mondta: „Anya, ne aggódj miattam!” Akkor még azt hittem, ez azt jelenti, hogy erős lett. Most már tudom: azt jelentette, hogy elengedett.

Az utóbbi években valami megváltozott közöttünk. Először csak ritkábban hívott fel. Aztán már csak ünnepeken jött át – vagy akkor sem. Mindig volt valami kifogás: sok a munka, Gábor fáradt, a gyerekek betegek. De én tudtam: Gábor nem kedvel engem. Sosem mondta ki nyíltan, de éreztem a tekintetében azt a feszültséget, amikor náluk voltam. Egyszer hallottam is, ahogy Marikának mondja: „Anyád túl sokat akar beleszólni mindenbe.”

Talán igaza volt. Talán tényleg túl sokat akartam segíteni. De hát egy anya hogyan ne akarna segíteni? Amikor megszületett az unokám, Zsófi, minden nap ott akartam lenni. Főztem nekik, takarítottam náluk, vittem Marikát orvoshoz, amikor szülés után gyenge volt. Aztán egyre ritkábban hívtak át. Egy alkalommal Gábor félrehívott: – Kati néni, köszönjük a segítséget, de most már szeretnénk egyedül intézni a dolgainkat.

Hazafelé sírtam a villamoson. Úgy éreztem magam, mint egy feleslegessé vált bútordarab.

Azóta próbálok távolságot tartani. De minden alkalommal, amikor Marika hangját hallom a telefonban – olyan távolian és udvariasan –, összeszorul a szívem. Néha úgy érzem magam, mintha egy idegen lennék a saját lányom életében.

A barátnőim szerint túl érzékeny vagyok. „Majd visszatalál hozzád!” – mondja Ilonka néni a szomszédból. De mi van, ha nem? Mi van, ha örökre elveszítettem őt?

A mai nap különösen fájdalmas. Tavasszal mindig együtt ültettük a muskátlit az erkélyen – most egyedül csináltam. Néztem az ablakból a játszóteret, ahol Marika kislányként hintázott. Most már az unokám is ott játszik – nélkülem.

Este felhívtam újra. Csak annyit akartam mondani: boldog születésnapot! De Gábor vette fel.
– Kati néni? Most nem alkalmas – mondta ridegen.
– Csak egy percre szeretnék beszélni Marikával…
– Majd visszahívjuk.
Nem hívtak vissza.

Az éjszaka közepén felriadtam egy álomból: Marika kislányként odafut hozzám és átölel. Felébredve csak a csend maradt.

Másnap reggel Ilonka néni átjött egy szelet almás pitével.
– Ne búsulj már annyit! – mondta. – A gyerekek ilyenek manapság. Mindig sietnek valahová.
– De hát én csak szeretni akarom őket…
– Tudom én azt! De néha hagyni kell őket élni.

Próbáltam elfogadni ezt a tanácsot. Elmentem sétálni a Városligetbe. Néztem a fiatal anyákat és nagymamákat a padokon – együtt nevettek, beszélgettek. Irigyeltem őket.

Hazafelé menet elhatároztam: írok Marikának egy levelet.
„Drága Marikám! Tudom, hogy mostanában kevesebbet beszélgetünk. Talán hibáztam valamiben – ha igen, bocsáss meg! Nagyon hiányzol nekem. Szeretném látni Zsófit is. Ha úgy érzed, hogy szükséged van rám – bármikor itt vagyok.”

Nem kaptam választ.

Eltelt egy hét. Egy este csengettek: Marika állt az ajtóban Zsófival.
– Anya… beszélhetnénk?
A konyhában leültünk.
– Ne haragudj… csak annyira nehéz minden mostanában – kezdte Marika könnyes szemmel. – Gábor sokat dolgozik, fáradt vagyok… néha úgy érzem, mindenki csak elvár tőlem valamit.
– Én nem várok el semmit… csak szeretnék segíteni.
– Tudom… csak néha túl sok nekem mindenki gondja-baja…
Hosszan beszélgettünk aznap este. Zsófi közben rajzolt nekem egy szívet.

Amikor elmentek, még sokáig ültem csendben.

Vajon tényleg túl sokat akartam? Vagy csak rosszul mutattam ki a szeretetemet? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon lehet még újrakezdeni egy anya-lánya kapcsolatot ennyi év után?