Amikor otthon már nem otthon: Egy budapesti konyha csendjei

– Miért nem mondasz semmit, Gábor? – kérdezem halkan, miközben a kávéscsésze peremét bámulom. A konyhaablakon túl a szürke, februári Budapest fényei hunyorognak, de idebent csak a hűtő zúgása töri meg a csendet.

Gábor vállat von, tekintete elkerüli az enyémet. – Mit mondjak, Zsófi? Úgyis mindegy. – Hangja fáradt, mintha minden szóval egy darabot veszítene magából.

Azt hiszem, valahol itt kezdődött el igazán a történetem. Nem akkor, amikor összeköltöztünk ebbe a lakótelepi lakásba Újpalotán, nem is akkor, amikor megszületett a lányunk, Lili. Hanem most, amikor már nem tudok beszélni, és ő sem akar hallgatni. Vagy fordítva? Néha összekeverem.

A napok egyformán telnek. Reggelente Lilit viszem oviba, aztán visszajövök a lakásba, ahol minden tárgy ismerős és mégis idegen. Gábor dolgozik – legalábbis ezt mondja –, de egyre többször ül csak a számítógép előtt, némán. Én meg próbálok dolgozni otthonról, de a gondolataim szétszórtak, mint a morzsák az asztalon.

Anyám gyakran hív. – Zsófikám, minden rendben? – kérdezi aggódva. Mindig azt mondom: persze, anya, minden rendben. De valójában már nem tudom, mit jelent az, hogy rendben van valami.

Este Gábor későn jön haza. Néha érzem rajta az olcsó sört, máskor csak a fáradtságot. Lili már alszik ilyenkor. Leül mellém a kanapéra, bekapcsolja a tévét, de egyikünk sem nézi igazán.

– Emlékszel még arra az estére a Margitszigeten? – próbálkozom egyszer.

– Minek emlékezni? – vágja rá gyorsan. – Az már régen volt.

A szívem összeszorul. Régen minden könnyebb volt. Volt nevetés, közös álmok, tervek. Most csak túlélünk egymás mellett.

Egyik nap Lili rajzot hoz haza az oviból. Egy házat rajzolt, benne három pálcikaembert. Az egyiknek könnycsepp van az arcán.

– Ki sír ezen a képen, kicsim? – kérdezem tőle óvatosan.

– Te vagy az, anya – mondja egyszerűen. – Mert néha szomorú vagy.

Nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Hogy lehet egy ötéves ilyen pontosan látni azt, amit én magam sem merek kimondani?

Az éjszakák hosszúak és hidegek. Gáborral háttal fekszünk egymásnak. Néha hallom, ahogy halkan sóhajt vagy forgolódik. Vajon ő is ugyanúgy fél attól, hogy elveszítettük egymást?

Egy vasárnap reggel anyám váratlanul beállít egy tálca süteménnyel.

– Miért nem jöttök le vidékre hétvégére? – kérdezi reménykedve.

– Nem tudom, anya… Gábor dolgozik… Lili is fáradt… – mentegetőzöm.

Anyám csak bólint. A tekintete mindent elárul: látja rajtam a fáradtságot és a reménytelenséget.

Aznap este Gábor váratlanul megszólal vacsora közben.

– Szerinted mi történt velünk? – kérdezi halkan.

Meglepődöm. Régóta nem beszéltünk így egymással.

– Nem tudom – felelem őszintén. – Talán túl sokat vártunk egymástól. Vagy magunktól.

– Szerinted lehet ezt még javítani? – néz rám reménykedve.

Hosszú csend következik. Lili a szobájában játszik, mi pedig két idegenként ülünk egymással szemben.

– Nem tudom – ismétlem meg. – De szeretném hinni, hogy igen.

Aznap éjjel sokáig beszélgetünk. Először őszintén mondjuk ki a félelmeinket: hogy félünk az egyedülléttől, attól, hogy rossz szülők vagyunk, hogy elveszítjük egymást és önmagunkat is.

A következő hetekben apró lépésekkel próbálunk közelebb kerülni egymáshoz. Elmegyünk együtt sétálni Lilikével a Városligetbe, néha leülünk egy kávéra valahol Zuglóban. Nem mindig könnyű; sokszor visszaesünk a régi mintákba: csendbe burkolózunk vagy összeveszünk apróságokon.

De valami mégis változik. Egy este Lili odabújik hozzám és azt suttogja:

– Anya, ma boldog vagy?

Elgondolkodom. Talán nem vagyok még teljesen boldog – de már nem vagyok annyira elveszett sem.

A panelkonyha csendje már nem fojtogató, inkább várakozó. Mintha újra lenne remény arra, hogy otthon lehessek ott is, ahol eddig csak árnyékokat láttam.

Vajon hányan érzik még így magukat ebben az országban? Hányan ülnek esténként egy konyhaasztal mellett némán, és várják, hogy újra otthonra leljenek önmagukban és egymásban?