Amikor hazaértem, egy idegen feküdt az ágyamban: Egy budapesti családtörténet

„Ki vagy te, és mit keresel az ágyamban?” – a hangom remegett, de próbáltam határozottnak tűnni. Ott álltam a hálószobám ajtajában, még mindig a fehér köpenyemben, vállamon a nehéz táskával. Hajnali fél kettő volt, és egyetlen vágyam volt: végre ledőlni a saját ágyamba egy tizennégy órás ügyelet után a Szent János kórház sürgősségijén. De ott feküdt – egy ismeretlen férfi, félig betakarózva a paplanommal, háttal az ajtónak, halkan hortyogva.

A szívem a torkomban dobogott. Nem volt erőm ehhez. Letettem a táskám, óvatosan közelebb léptem. Fiatal volt, talán velem egyidős, kócos barna haja volt és tetoválások futottak végig a karján. Sör és izzadtság szaga lengte körül. Megráztam a vállát.

– Hé! Ébredj fel! Mit keresel itt?

Felriadt, zavartan nézett körül, majd rám. A szemeiben pánik villant.

– Bocsánat! Én… azt hittem…

– Mit hittél? Ez az én lakásom! – A hangom elcsuklott. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy ordítsak.

Feltápászkodott az ágyból, kapkodva kereste a ruháit.

– Bocsánat… én… ismerem Márkot. Azt mondta, alhatok itt.

Az öcsém. Persze. Egy pillanat alatt elöntött a düh és a tehetetlenség. Márk – az örök problémás öcsém – már hónapok óta nálam lakott, miután kirúgták a munkahelyéről és nem tudta fizetni az albérletét. Anyánk könyörgött, hogy segítsek neki, hiszen Márk mindig is az volt, akinek több támogatás kellett. De most már odáig fajult, hogy vadidegeneket engedett be a lakásomba – az ágyamba! – anélkül, hogy szólt volna.

Kimentem a nappaliba, elővettem a telefonomat és hívtam Márkot. Nem vette fel. Újra hívtam. Semmi. Végül dühös üzenetet írtam: „Ki ez az ember az ágyamban? Azonnal gyere haza!”

A férfi – később megtudtam, hogy Gergőnek hívják – zavartan álldogált az előszobában, cipőjét a kezében szorongatva.

– Elmegyek… – mondta halkan.

– Igen, azt hiszem, ez lenne a legjobb – feleltem ridegen, és kinyitottam neki az ajtót anélkül, hogy ránéztem volna.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, lerogytam a földre és a kezembe temettem az arcomat. Olyan fáradt voltam, hogy majdnem sírva fakadtam.

Másnap reggel Márk hangos ajtócsapódással érkezett haza. Fáradtnak tűnt, fején mélyen a kapucni.

– Mi a francot művelsz? – támadtam rá még mielőtt levette volna a cipőjét.

Mérgesen nézett rám.

– Nyugi már! Csak Gergő volt. Nem volt hol aludnia.

– És ezért csak úgy beengeded az ágyamba? Szó nélkül? Éjszakás vagyok, Márk! Aludnom kellene!

Vállat vont.

– Úgysem vagy soha itthon.

Valami eltört bennem ettől a mondattól. Igaza volt – állandóan dolgoztam: hogy kifizessem ezt a lakást kettőnknek; hogy segítsek anyának, ha bajban volt; hogy mindenki másnak könnyebb legyen. És Márk… csak kihasználta ezt.

Veszekedni kezdtünk. Ő ordított velem, hogy mindig mindent tökéletesen akarok csinálni, hogy sosem hibázom, hogy azt hiszem jobb vagyok nála csak mert diplomám van és rendes munkám. Én visszakiabáltam: ideje lenne felelősséget vállalnia végre a saját életéért; nem lehetek örökké a bébiszittere.

Anyánk pont ekkor hívott fel. Hallotta a kiabálásunkat és sírni kezdett.

– Nem lehetne végre békesség köztetek? Csak egymásunk van! – zokogta.

De már késő volt. Márk még aznap este összepakolt és elment. Egy üzenetet hagyott: „Többé nem kell aggódnod miattam.”

A következő hetekben csend lett a lakásban. Még többet dolgoztam – pluszműszakokat vállaltam csak hogy ne kelljen gondolkodnom. Anya naponta hívott és kérte, próbáljak beszélni Márkkal, de ő nem válaszolt semmire.

Egy este egy pohár borral ültem a konyhában, amikor anya újra hívott. Most csendesen sírt.

– Márk beköltözött apádhoz – mondta halkan.

Tudtam mit jelent ez: apánk sosem törődött velünk igazán a válás után; most mégis Márk őt választotta helyettünk.

Elárulva éreztem magam – Márk miatt is, aki szó nélkül lépett le; és anya miatt is, aki mindig inkább őt védte minden helyzetben.

Eljött a karácsony is anélkül, hogy beszéltünk volna egymással. Anya próbált összetartani minket egy ünnepi vacsorára, de Márk nem jelent meg.

Január egyik estéjén anya váratlanul megjelent nálam: vörösre sírt szemekkel állt az ajtóban, kezében teli szatyrokkal – főtt ételt hozott nekem.

– Meg kell bocsátanod neki – mondta csendesen miközben kipakolta az ételt a konyhapultra.

– Miért mindig nekem kell megbocsátanom? – kérdeztem keményen.

Leült velem szemben az asztalhoz; olyan fáradtan nézett rám, ahogy még sosem láttam.

– Mert te vagy az erős – suttogta. – Márk… nem boldogul nélküled.

Éreztem ahogy újra fojtogatnak a könnyeim: dühből, fájdalomból és kimerültségből.

– De ki fog rólam gondoskodni? – suttogtam vissza.

Anya nem válaszolt; csak megszorította a kezemet.

Két év telt el azóta az éjszaka óta, amikor Gergő az ágyamban feküdt. Márkkal még mindig nem találtunk vissza egymáshoz úgy igazán: néha írunk egymásnak pár sort – semleges beszámolók arról, mi van velünk. Anya továbbra is próbál összehozni minket vasárnaponként ebédre; de mindig közbejön valami.

Néha elgondolkodom: vajon megérte-e mindez? Lehettem volna türelmesebb Márkkal? Vagy helyes volt végre határt húzni magamért? Talán nincs is jó válasz arra, amikor családról van szó…

Ti mit tennétek? Tényleg mindig annak kell mindent elviselnie, aki erősnek látszik? Vagy nekünk is jogunk van egyszer azt mondani: elég?