Amikor Anyám Nyugdíjba Ment, Mi Támogattuk – De Meddig Tart a Türelem?
– Már megint késik a csekk, Zsuzsi! – csattant fel anyám a telefonban, miközben én épp a fürdőszobában próbáltam lekaparni a régi csempét. A por szállt, a kezem sajgott, de anyám hangja mindennél élesebben hasított belém.
– Tudom, anya, de most tényleg nagyon szoros a hónap vége – válaszoltam fáradtan. A férjem, Gábor, a konyhában csöndben főzte a vacsorát, de láttam rajta, hogy ő is hallja minden szavunkat.
– Nekem is szoros! – vágott vissza anyám. – A gyógyszerek, a rezsi… Nem értem, miért nem tudtok egy kicsit többet segíteni. Régen mindent nektek adtunk!
Ez a mondat mindig betalált. Valóban, a kétszobás lakást tőlük kaptuk, amikor Gáborral összeházasodtunk. De azóta minden hónapban küldtünk pénzt anyámnak, és közben próbáltuk felújítani ezt az örökölt lakást is. A fürdőszoba még mindig olyan volt, mint egy hetvenes évekbeli horrorfilm díszlete.
Aztán letettem a telefont, és csak ültem a hideg kövön. Gábor odajött, leült mellém.
– Meddig bírjuk ezt még? – kérdezte halkan.
Nem tudtam válaszolni. Az elmúlt években minden hónap egy újabb kompromisszum volt: vagy anyám gyógyszereire ment el a pénz, vagy a lakás felújítására. Saját gyerekünk nem lett – talán mert sosem volt rá elég nyugalmunk vagy pénzünk.
A családi ebédeken mindig ugyanaz a téma került elő: „Bezzeg az én időmben…” Anyám sosem mulasztotta el felemlegetni, hogy mennyit dolgozott értünk, hogy mennyi mindent feláldozott. Apám csendben ült mellette, néha csak bólintott. Ő már rég beletörődött mindenbe.
Egyik este Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, nem akarja tovább támogatni anyámat. – Zsuzsi, ez már nem normális! Mi lesz velünk? Mikor élünk végre magunknak?
– De hát ő az anyám! – kiáltottam rá. – Nem hagyhatom magára!
– És magunkat sem hagyhatod magadra! – vágott vissza Gábor.
Aznap este külön szobában aludtunk. A fal túloldalán hallottam, ahogy halkan sír.
Másnap reggel anyám hívott újra. – Zsuzsi, tudod, hogy csak rád számíthatok…
A hangja most halkabb volt, törékenyebb. Eszembe jutottak a gyerekkori emlékek: ahogy együtt sütöttük a palacsintát, ahogy betakart esténként. De most már csak az elvárás maradt köztünk.
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm megjegyezte: – Zsuzsi, minden rendben otthon?
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány magyar család él így? Hányan érzik azt, hogy sosem lehetnek elég jók? Hogy mindig csak adni kell?
Egy vasárnap délután végül leültünk hárman: anyám, Gábor és én. A nappaliban ültünk, ahol még mindig ott voltak a régi fotók: apám fiatalon, anyám mosolyogva ölel át engem.
– Anya – kezdtem –, beszélnünk kell. Nem tudjuk tovább vállalni ezt így. Nekünk is élni kell…
Anyám először csak nézett rám döbbenten. Aztán sírni kezdett.
– Mindent nektek adtam… Most meg…
– Tudom – mondtam halkan –, de most nekünk kellene magunkért is tennünk.
Gábor megszorította a kezem. Anyám sokáig nem szólt semmit. Végül csak ennyit mondott:
– Akkor majd megoldom valahogy…
Azóta kevesebbet beszélünk. A lelkiismeret-furdalás minden nap ott van velem. De Gáborral végre elkezdtük tervezni a jövőnket: talán lesz saját gyerekünk is egyszer.
De vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre magamra is gondolok? Ti mit tennétek a helyemben?