Amikor a testvérem elfordult tőlem – Egy autó ára

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtettétek! – kiáltotta Gergő, miközben az ajtót olyan erővel csapta be maga mögött, hogy a fal is beleremegett. Ott álltam a nappali közepén, kezemben a frissen átvett autókulccsal, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Anyu és apu is csak némán néztek rám, mintha ők sem értették volna, mi történt.

Gergő mindig is a példaképem volt. Három évvel idősebb nálam, mindig megvédett az iskolában, együtt játszottunk a panelház udvarán, és még a legnagyobb titkait is rám bízta. Amikor felvettek az egyetemre, ő segített költözni, és minden hétvégén együtt főztünk valamit a kis albérletében. Soha nem gondoltam volna, hogy egy autó miatt minden megváltozik.

Az egész egy szürke novemberi délután kezdődött. Apám hívott le a garázsba, anyu pedig mosolyogva szorongatta a kulcsot. – Megérdemled, Lilla – mondta halkan. – Sokat dolgoztál az érettségin, és tudjuk, mennyire nehéz lenne busszal járnod az új munkahelyedre. Aztán megláttam a kicsi, piros Suzukit. Nem volt új, de nekem maga volt a szabadság.

Gergő akkor ért haza a munkából. Amint meglátta az autót és engem a kulccsal, az arca eltorzult. – Nekem soha nem vettetek semmit! – vágta anyám fejéhez. – Én is dolgoztam suli mellett, én is próbáltam mindent megtenni értetek! Miért Lilla kap mindig mindent?

A szavak úgy csaptak le ránk, mint egy vihar. Anyu próbált magyarázkodni: – Gergő, te is kaptál tőlünk támogatást, amikor kellett…

– Az nem ugyanaz! – vágott vissza Gergő. – Nekem soha nem volt ilyen könnyű. Mindig csak Lilla!

Aznap este Gergő becsapta maga mögött az ajtót, és azóta sem beszélt velem. Próbáltam hívni, üzenetet írni neki: „Gergő, kérlek, beszéljük meg!” De csak a csend válaszolt.

A következő hetekben minden megváltozott otthon. Anyu szomorúan nézett rám reggelente, apu pedig egyre többet maradt bent a munkahelyén. A vasárnapi ebédeknél már csak három tányér került az asztalra. Gergő nem jött haza.

Egyik este apu leült mellém a konyhában. – Tudod, Lilla – kezdte halkan –, Gergő mindig úgy érezte, hogy neki többet kell bizonyítania. Amikor te megszülettél, mi már fáradtabbak voltunk… talán tényleg többet engedtünk meg neked.

– De én soha nem akartam ezt! – törtek ki belőlem a könnyek. – Nem kértem autót… csak azt szeretném, ha Gergő újra beszélne velem.

Az ünnepek közeledtek, de a családunk darabokra hullott. Karácsonykor Gergő csak egy rövid üzenetet írt anyunak: „Ne várjatok.” Anyu sírt, apu dühösen csapkodott. Én pedig ott ültem a szobámban, és bámultam az autókulcsot az asztalon.

Egyik nap elhatároztam: elmegyek hozzá. Felhívtam Rékát, Gergő barátnőjét. – Lilla, most nagyon haragszik mindenkire – mondta halkan –, de szerintem örülne neked… csak ne várj csodát.

Elmentem hozzájuk Zuglóba. Amikor kinyitotta az ajtót és meglátott, először azt hittem becsapja előttem. De csak állt ott némán.

– Gergő… kérlek…

– Mit akarsz hallani? Hogy örülök neked? Hogy boldog vagyok attól, hogy te mindent megkapsz? – hangja remegett.

– Nem akarok semmit… csak visszakapni a bátyámat.

Sokáig csak nézett rám. Aztán leültünk a konyhában.

– Tudod, Lilla… amikor kicsi voltál, mindig azt hittem, majd én leszek az erős bátyád. De most úgy érzem… mintha mindenki elfelejtette volna, mennyit dolgoztam ezért a családért.

– Nem felejtettük el! – mondtam sírva. – Én sem felejtettem el! De kérlek… ne haragudj rám valamiért, amit nem én kértem!

Gergő lehajtotta a fejét.

– Talán igazad van… csak nehéz beismerni.

Aznap este először öleltük meg egymást hónapok óta. Nem oldódott meg minden varázsütésre; még mindig ott voltak a kimondatlan sérelmek és fájdalmak. De legalább újra beszéltünk.

Most itt ülök az autóban, és azon gondolkodom: vajon tényleg egy tárgy képes ennyire szétzilálni egy családot? Vagy csak felszínre hozza mindazt, amit addig elfojtottunk?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?