Amikor a szívemre hallgattam, és csapdába estem: Egy magyar anya vallomása

– Anyu, nem tudnál egy kicsit segíteni? – Gergő hangja remegett a telefonban, mintha szégyellte volna a kérést. Aznap este a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre körül. Azt hittem, végre eljött az idő, hogy magamra figyeljek, miután egész életemben másokat szolgáltam. De amikor a fiam kérte, hogy költözzek hozzájuk Budapestre, hogy segítsek az unokám körül, nem tudtam nemet mondani.

A férjem, Laci három éve halt meg. Azóta a házunk üres volt, csak a falióra kattogása törte meg a csendet. A barátnőim azt mondták, ideje lenne élni egy kicsit, de én mindig csak Gergőre gondoltam. Ő volt az egyetlen fiam, minden reményem és örömöm.

Amikor Dóra, a menye először bemutatkozott, kedvesnek tűnt. De valahogy mindig éreztem köztünk egy falat. Talán azért, mert vidékről jöttem, ő pedig igazi pesti lány volt. Aztán megszületett a kis Zsófi, és minden megváltozott. Gergőék lakása kicsi volt, de azt mondták, szükségük van rám – főleg Dóra ragaszkodott hozzá, hogy segítsek a házimunkában és a gyerek körül.

Az első hetekben boldog voltam. Zsófi illata, puha bőre visszahozta az anyaság legszebb emlékeit. De hamarosan éreztem, hogy valami nincs rendben. Dóra egyre többször szólt rám: „Erzsi néni, ne így csinálja! A pelenkát nem így kell feltenni!” vagy „Nem kell ennyit főzni, mi inkább rendelünk.” Gergő ilyenkor csak hallgatott. Néha rám nézett bocsánatkérő szemekkel, de sosem állt ki mellettem.

Egy este Dóra hangosan becsapta maga mögött az ajtót. – Nem bírom tovább! – kiáltotta Gergőnek. – Vagy én, vagy az anyád! Nem akarok szolgálólány lenni a saját otthonomban!

A szívem összeszorult. Éreztem, hogy útban vagyok. Próbáltam beszélni Gergővel.
– Fiam, ha terhet jelentek…
– Nem erről van szó, anya – vágott közbe fáradtan. – Csak… Dóra érzékeny mostanában.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel Dóra nem szólt hozzám. Csak Zsófit adta a kezembe, majd elment dolgozni. Gergő is elment otthonról. Egyedül maradtam a lakásban az unokámmal és a gondolataimmal.

Ahogy teltek a hetek, egyre inkább éreztem: csapdába estem. Nem volt hová mennem – vidéki házamat már eladtam, hogy segítsek Gergőéknek lakást venni. Mindenemet nekik adtam. Most pedig úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját családomban.

Egy este Dóra váratlanul leült mellém.
– Erzsi néni… – kezdte halkan. – Tudom, hogy jót akar, de nekünk is szükségünk van térre. Talán jobb lenne, ha keresne magának egy albérletet…

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Gergő nem volt otthon; később azt mondta: „Anyu, ne haragudj Dórára… csak most minden nehéz.”

De én már nem tudtam visszamenni vidékre – nem volt hová. Az összes pénzemet rájuk költöttem. Egyedül maradtam Budapesten egy idegen albérletben, ahol esténként csak a villamos zaja hallatszott be az ablakon.

Néha felhívott Gergő. Röviden beszéltünk; Zsófi mindig alszik ilyenkor – mondta mentegetőzve. Dóra sosem szólt bele a telefonba.

A barátnőim azt mondják: „Erzsi, túl jó voltál hozzájuk.” De én csak azt érzem: talán hibáztam. Talán túl sokat áldoztam fel magamból.

Most itt ülök ebben az idegen szobában, és azon gondolkodom: vajon tényleg a szeretet vezérelt? Vagy csak féltem attól, hogy egyedül maradok? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még újrakezdeni ennyi év után?