Amikor a szerelem és a hit keresztezi egymást: Gábor és Eszter története

– Eszter, kérlek, ne menj el! – kiáltottam utána, miközben a Margit híd alatt visszhangzott a hangom. A Duna-parti kavicsok között futott, könnyei végigfolytak az arcán. Aznap este minden megváltozott.

Még most is tisztán emlékszem arra a júliusi napra, amikor először találkoztunk. A barátaim unszolására mentem el arra a szabadtéri koncertre, ahol Eszterrel összefutottam. Ő egy színes kendőt viselt, amitől még különlegesebbnek tűnt. A beszélgetésünk azonnal mélyre ment: könyvekről, zenéről, s végül a hitről beszélgettünk. Már akkor éreztem, hogy valami egészen más kezdődik bennem.

Az első hetekben minden könnyű volt. Sétáltunk az Andrássy úton, kávéztunk a Gozsduban, és órákig beszélgettünk az élet nagy dolgairól. De aztán jöttek az első repedések. Egy vasárnap reggel Eszter rám nézett, miközben én keresztet vetettem reggeli előtt.

– Gábor, nálunk ez nem szokás – mondta halkan.

– Tudom – válaszoltam –, de nekem fontos.

Aztán eljött az este, amikor bemutattam őt anyámnak. Anyám mindig is büszke volt arra, hogy katolikus családból származunk. Amikor megtudta, hogy Eszter zsidó, az arca megkeményedett.

– Fiam, gondold át jól! – mondta később nekem a konyhában. – Nem lesz ez könnyű út.

Eszter családja sem fogadott tárt karokkal. Egy péntek este meghívtak vacsorára. Az asztalon kóser ételek sorakoztak, Eszter apja komoly arccal nézett rám.

– Gábor, tudod te egyáltalán, mit jelent zsidónak lenni? – kérdezte.

– Próbálom megérteni – feleltem őszintén.

A vacsora alatt minden mozdulatomat figyelték. Éreztem a feszültséget, ahogy Eszter anyja sóhajtott, amikor véletlenül rossz pohárból ittam.

Az idő múlásával egyre több konfliktus jelent meg. Karácsonykor Eszter nem akart eljönni hozzánk, mert aznap Hanuka volt. Húsvétkor én éreztem magam kívülállónak náluk. Egyik este Eszter sírva fakadt.

– Nem tudom, meddig bírjuk ezt! – zokogta. – Szeretlek, de mindenki ellenünk van.

Én is összetörtem belül. Próbáltam kompromisszumokat keresni: elmentem vele zsinagógába, ő eljött velem misére. De mindkettőnk családja érezte: ez nem igazi elfogadás, csak próbálkozás.

Egyik este Eszter apja leült velem beszélgetni.

– Fiam – mondta –, ha igazán szereted a lányomat, engedd el! Nem akarom, hogy egész életében két világ között őrlődjön.

Hazafelé menet Eszter keze remegett az enyémben.

– Mit tegyünk? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Az éjszaka csendjében csak a szívem dobogását hallottam.

A következő hetekben egyre kevesebbet találkoztunk. Mindketten próbáltuk feldolgozni a családjaink nyomását. Egyik este Eszter felhívott.

– Gábor, találkoznunk kell – mondta remegő hangon.

A Duna-parton várt rám. Amikor megláttam, már tudtam: el kell engednem őt.

– Szeretlek – mondtam neki –, de nem akarom, hogy szenvedj miattam.

– Én is szeretlek – suttogta –, de nem tudok két világban élni egyszerre.

Hosszan öleltük egymást. A város fényei tükröződtek a Dunán, mintha csak mi sírnánk ott ketten.

Azóta eltelt két év. Néha látom őt az utcán; mindig elkapjuk egymás tekintetét egy pillanatra. A szívemben még mindig ott él a fájdalom és a szeretet emléke.

Vajon tényleg lehet-e hidat építeni két világ között? Vagy vannak utak, amelyeket sosem járhatunk be együtt? Ti mit tennétek a helyemben?