Amikor a lányom visszaköltözött – Egy anya újrakezdése hatvan felett
– Anya, Hania megint kiborította a kakaót! – kiáltotta Marta a konyha felől, miközben én épp a reggeli kávémat próbáltam elkészíteni. A bögrém megremegett a kezemben, ahogy visszanyeltem egy sóhajt. Hatvanhárom éves vagyok, és azt hittem, végre eljött az én időm. De most, hogy Marta és a hároméves Hania visszaköltöztek hozzám a válás után, minden napom újra a káoszról szól.
Marta arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák. – Bocsánat, anya, tudom, hogy fárasztó ez neked is – mondta halkan, de közben már a telefonját nyomkodta. Hania sírni kezdett, én pedig letettem a kávét, és odamentem hozzá. Felvettem az ölembe, miközben a kakaó foltja lassan beszivárgott a szőnyegbe.
Az első hetekben még örültem nekik. A lakás újra megtelt élettel, Hania kacagása betöltötte az üres szobákat. De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy cseléd. Reggelente én készítettem reggelit, vittem Haniát óvodába, délután főztem, mostam, takarítottam. Marta késő estig dolgozott – legalábbis ezt mondta –, de gyakran láttam, ahogy a kanapén ülve nézi a telefonját vagy csetel valakivel.
Egy este, amikor már harmadszor melegítettem fel a vacsorát, mert Marta még mindig nem ért haza, elöntött a düh. Amikor végre belépett az ajtón, ledobta a táskáját és sóhajtott.
– Fáradt vagyok, anya. Borzalmas napom volt.
– És nekem? – csúszott ki a számon. – Szerinted nekem nem nehéz? Egész nap csak rohanok utánatok!
Marta rám nézett, mintha most először hallaná ezt tőlem.
– De hát te mindig mindent megoldasz… – mondta halkan.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor egyedül neveltem Martát. Akkor is mindent megtettem érte. Most viszont úgy éreztem, hogy nem anyja vagyok már, hanem dadája, szakácsa és pénztárcája egyszerre.
Egyik reggel Hania beteg lett. Lázasan feküdt az ágyban, Marta pedig kétségbeesetten hívogatott orvost. Végül én maradtam otthon vele, Marta pedig elment dolgozni.
– Anya, muszáj bemennem! Ha most is hiányzom, kirúgnak! – könyörgött.
Egész nap Haniát ápoltam. Délutánra már én is kimerültem. Amikor Marta hazaért, csak annyit mondott:
– Köszönöm… tényleg nem tudom, mit csinálnék nélküled.
De másnap minden kezdődött elölről.
A barátnőim közül többen irigyeltek korábban: „Neked legalább van családod!” – mondták. De ők nem látták azokat a pillanatokat, amikor este sírva ültem a konyhában egy pohár borral, és azon gondolkodtam: vajon mikor lesz újra saját életem?
Egy vasárnap délután vendégeket hívtam volna át – régi kolléganőket –, de Marta rám szólt:
– Anya, ne most! Hania még mindig köhög, és én is pihenni akarok végre.
Elmaradt a találkozó. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.
Egy este aztán összeszedtem minden bátorságomat.
– Marta, beszélnünk kell – mondtam határozottan. – Szeretlek titeket, de nem bírom már egyedül ezt az egészet. Segítened kell itthon! És… talán jó lenne keresni egy bölcsődét Haniának vagy egy bébiszittert néha.
Marta először megsértődött.
– Te mindig csak panaszkodsz! Nem érted meg, milyen nehéz nekem!
– Dehogynem értem! – vágtam vissza. – Én is voltam egyedülálló anya! De most már én is szeretnék élni egy kicsit!
Napokig feszült volt köztünk a hangulat. Végül Marta elgondolkodott. Lassan elkezdett segíteni: bevásárolt néha, elmosogatott. De még mindig sokszor rám maradt minden.
A legnehezebb azonban az volt, amikor rájöttem: nem csak Martának van szüksége rám – hanem nekem is rájuk. Az unokám ölelése minden fáradtságot feledtetett néha. De meddig lehet így élni? Hol húzódik a határ az önzetlen szeretet és az önfeláldozás között?
Most itt ülök a konyhában egy csésze kihűlt kávéval és azon gondolkodom: vajon képesek vagyunk-e megtalálni az egyensúlyt? Lehet-e valaki egyszerre jó anya és önmaga is? Ti mit tennétek a helyemben?