Amikor a húsleves kihűl – Egy ötvenéves nő újrakezdése

– Már megint kihűlt a leves, Zsuzsa! – csattant fel András hangja a konyhaajtóból. A kanál hangosan koppant a porcelánon, ahogy letette. – Nem tudnál egyszer időben tálalni?

Ott álltam a gáztűzhely mellett, a kezem remegett, ahogy a fedőt visszatettem az edényre. A húsleves illata keveredett a mosogatószer szagával. A gyomromban görcs volt, de nem szóltam semmit. Huszonhét év alatt megtanultam: a csend néha többet jelent, mint bármilyen szó.

András mindig is szerette, ha minden tökéletes. A vasalt ingek, a frissen főtt ebéd, a gyerekek tiszta ruhában. Én pedig mindent megtettem érte. Nem voltam az a nő, aki jelenetet rendez vagy kérdőre von. Mindig igyekeztem megfelelni – neki, a gyerekeknek, a világnak.

Aztán egy nap András hazajött, és azt mondta: „Zsuzsa, beszélnünk kell.” Akkor már sejtettem. Az utóbbi hónapokban egyre később járt haza, a telefonját mindig magánál tartotta. De mégis, amikor kimondta: „Van valakim”, mintha kitéptek volna belőlem valamit.

Azt mondta, hogy fiatalabb. Hogy újra élni akar. Hogy velem minden olyan megszokott. „Nem haragszom rád” – mondtam neki akkor is. Csak néztem, ahogy összepakolja a bőröndjét. A gyerekeink – Anna és Gergő – már felnőttek, de aznap este mindketten hazajöttek. Anna sírt, Gergő csak némán ült az asztalnál.

Az első hetekben úgy éreztem magam, mint egy üres ház. Minden reggel ugyanaz: felkeltem, megfőztem a kávét, kitakarítottam, elmentem dolgozni a könyvtárba. Este visszaértem a csendbe. A barátnőim próbáltak vigasztalni: „Zsuzsa, most végre magadra gondolhatsz!” De én nem tudtam mit kezdeni magammal.

Aztán egy este Anna felhívott: „Anya, ne hagyd magad! Menj el fodrászhoz! Vegyél új ruhát!” Elmentem hát. A tükörben egy idegen nézett vissza rám: ősz hajszálak, fáradt szemek. De valahol mélyen ott volt még bennem az a lány is, aki valaha voltam.

Kezdtem megszokni az új életemet. Megtanultam egyedül vacsorázni. Néha elmentem moziba vagy sétálni a Margitszigeten. A könyvtárban egyre többet beszélgettem az olvasókkal – főleg egy bizonyos férfival, Laci bácsival, aki mindig hozott nekem csokit.

Aztán három hónap múlva András visszajött. Egy este becsöngetett – ugyanazzal a bőrönddel.

– Zsuzsa… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Nem akartam beengedni. De végül mégis ott ültünk egymással szemben a konyhában.

– Az a lány… – kezdte –, nem olyan, mint te. Nem főzött rám soha. Nem vasalt inget. Nem tudta, mikor van apám születésnapja…

Hallgattam. A húsleves már rég kihűlt.

– Visszajönnék – mondta végül.

Akkor tört ki belőlem minden:

– És én? Én csak egy húsleves vagyok neked? Egy vasalt ing? Huszonhét évig mindent megtettem érted! És most csak azért jössz vissza, mert ott nem kaptad meg azt a kényelmet?

András csak nézett rám döbbenten. Talán először látta bennem az embert is, nem csak a feleséget.

Aznap este nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam a ház csendjét. Reggelre döntöttem: nem engedem vissza csak úgy.

A gyerekeim támogattak:

– Anya, ne hagyd magad! – mondta Anna.
– Most végre gondolj magadra! – tette hozzá Gergő.

András próbálkozott: virágot hozott, segített bevásárolni, még vacsorát is főzött egyszer (az ehetetlen volt). De én már más lettem. Megtanultam egyedül lenni – és talán először éreztem magam szabadnak.

Egyik este Laci bácsi megkérdezte:
– Zsuzsa, eljönne velem egy koncertre?

Elmentem vele. Jól éreztem magam. Nevettem – talán először hónapok óta igazán.

András végül elköltözött egy albérletbe. Néha felhívja Annát vagy Gergőt, de engem már nem keres.

Most itt ülök a konyhában egyedül. A húsleves lassan kihűl az asztalon – de már nem bánom.

Ötvenéves vagyok. Se nem öreg, se nem fiatal. De most először érzem úgy: van még előttem valami.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan hiszik el magukról, hogy csak egy tányér leves miatt kellenek? És vajon mikor jön el az idő, amikor végre magunkért élünk?