Amikor a férjem számlát nyújtott be: Egy budapesti feleség vallomása
– Te, Zsófi, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte anyám a telefonban, miközben én a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. – Hogyhogy fizetned kell a saját férjednek?
Nem tudtam mit mondani. Csak néztem a csempe repedéseit, és hallgattam, ahogy a hűtő monoton zúgása kitölti a csendet. Aztán végül megszólaltam:
– Anyu, kérlek, ne most… Majd elmagyarázom.
De mit is magyarázhattam volna? Hogy Gábor, akivel tíz éve együtt vagyunk, akivel együtt vettük fel a lakáshitelt az Újlipótvárosban, akivel együtt álmodoztunk gyerekről és közös jövőről, egyszer csak leültetett az asztalhoz egy szombat reggel, és egy Excel-táblázatot tolt elém.
– Zsófi, beszélnünk kell – mondta akkor halkan, de határozottan. – Az utóbbi időben úgy érzem, minden rám hárul. A rezsi, a bevásárlás, a közös kiadások… Szeretném, ha átláthatóbb lenne minden. Itt van egy összesítés az elmúlt három év költségeiről. Jó lenne, ha visszafizetnéd a részed.
Először azt hittem, viccel. De Gábor sosem viccelt pénzügyekkel. A táblázatban ott sorakoztak a hónapok, a számlák, az összegek. Még azt is kiszámolta, mennyit költöttünk közösen nyaralásra Balatonon, mennyi ment el a karácsonyi ajándékokra.
– Ez most komoly? – kérdeztem akkor döbbenten.
– Igen. Szerintem így lenne igazságos. Nem akarom, hogy bárki is kihasználva érezze magát.
Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Aznap este nem tudtam aludni. Csak forgolódtam az ágyban, miközben Gábor halkan szuszogott mellettem. Vajon hol rontottuk el? Miért lettünk egymásnak idegenek?
A következő napokban próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A munkahelyemen – egy belvárosi könyvelőirodában – mosolyogtam, segítettem az ügyfeleknek adóbevallást készíteni, de belül egyre jobban szorított valami. A kolléganőm, Kati egyszer félrehívott:
– Zsófi, minden rendben otthon? Olyan fáradtnak tűnsz.
– Persze – hazudtam. – Csak sok a munka.
De nem csak a munka volt sok. Hanem az iszonyatos teher, hogy titkolnom kellett: a férjem számlát nyújtott be nekem a közös életünkért.
Egyik este aztán nem bírtam tovább. Amikor Gábor hazaért, már vártam rá a nappaliban.
– Gábor, beszélnünk kell. Nem értem ezt az egészet. Miért most? Mi változott?
Leült mellém, és hosszú percekig csak hallgatott. Végül megszólalt:
– Fáradt vagyok, Zsófi. Úgy érzem, mindent én tartok össze. Te is dolgozol, de mintha minden rám maradna. És… néha azt érzem, mintha már nem is lennénk csapat.
– De hát csapat vagyunk! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Mindent együtt csinálunk! Vagy legalábbis azt hittem…
– Akkor bizonyítsuk be – mondta halkan. – Legyünk igazságosak egymással.
Aznap este órákig vitatkoztunk. Felhoztam mindent: hogy én főzök minden nap, hogy én mosok rád is, hogy amikor beteg voltál tavaly télen, én ápoltalak hetekig. Ő pedig csak nézett rám fáradt szemekkel.
– Ezeket nem lehet pénzben mérni – mondta végül.
– De te mégis megtetted! – vágtam vissza.
A következő hetekben egyre feszültebb lett köztünk minden. Anyám többször hívott, de mindig leráztam. A barátnőim kérdezgették, miért nem jövök el velük kávézni vagy moziba. Nem tudtam nekik semmit mondani.
Aztán egy péntek este Gábor hazahozott egy borítékot.
– Itt van egy részletes összegzés – mondta száraz hangon. – Ha átutalod ezt az összeget, tiszta lappal indulhatunk tovább.
A borítékban ott volt minden: három év rezsi fele, közös vacsorák ára, még az is fel volt tüntetve, mennyit költöttünk együtt mozira vagy színházra.
Aznap éjjel sírva hívtam fel anyámat.
– Anyu… nem bírom tovább. Mit csináljak?
Anyám sokáig hallgatott.
– Kislányom… ez nem normális. Egy házasság nem erről szól. Ha szereted magad, lépj ki ebből.
Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem sétálni. Gondolkodj el rajta.”
Ott ültem a konyhában egyedül, és néztem azt a borítékot. Vajon tényleg ennyit értem neki? Vajon tényleg csak ennyi maradt kettőnk között: egy Excel-tábla és egy összegzés?
Végül úgy döntöttem: nem utalok át semmit. Elmentem anyámhoz vidékre hétvégére. Ott sírtam ki magam igazán először.
Azóta eltelt három hónap. Gáborral külön élünk. Néha még mindig azon gondolkodom: vajon hol rontottuk el? Lehet-e újrakezdeni valaha valakivel úgy, hogy ne kelljen mindent forintra kiszámolni?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet kitartani egy kapcsolatban önbecsülés nélkül?