Amikor a férjem megtudta, hogy ki akarom rakni a szüleit a házunkból – de én sosem tudtam volna megtenni

– Nem bírom tovább, Gábor! – kiáltottam, miközben remegő kézzel csaptam le a bögrét az asztalra. A konyhában álltunk, anyósom, Ilona néni épp a rántott hús panírozásával volt elfoglalva, apám helyett apám, Lajos bácsi pedig a tévét bámulta a nappaliban. Gábor csak nézett rám nagy szemekkel, mintha nem értené, miért vagyok ennyire ideges.

– Madarászné, kérem, ne kiabáljon – szólt oda Ilona néni halkan, de éreztem a hangjában a gúnyt. Mióta hozzánk költöztek, minden nap egy harc volt. Az én otthonom már nem volt az enyém. Mindenbe beleszóltak: hogyan főzök, hogyan nevelem a gyerekeinket, sőt még abba is, hogy milyen színű legyen a nappali fala.

De ez csak a jéghegy csúcsa volt. Az igazi fájdalmat nem ők okozták. Hanem Gábor. A férfi, akit tizenhárom éve szeretek. A férfi, akinek mindent odaadtam – az álmaimat, az időmet, az egész életemet. És ő… ő cserébe megcsalt.

Egy hónapja tudtam meg. Egy véletlenül nyitva hagyott Messenger-ablak, egy üzenet: „Szeretlek, Gábor. Mikor látlak újra?” Először azt hittem, valami félreértés. De aztán jöttek a képek is. Egy szőke nő – talán harmincas –, mosolyogva ölelte át a férjemet egy kávézóban. A világom darabokra hullott.

Az első napokban csak sírtam. Aztán dühös lettem. Aztán bosszút akartam állni. De hogyan? Nem tudtam elmondani senkinek – anyám már rég meghalt, apám vidéken él, barátaim pedig mind elfoglaltak a saját életükkel.

Aztán jött az ötlet: ha Gábor annyira szereti ezt az új nőt, akkor költözzön hozzá! De előbb oldja meg azt, hogy a szülei ne nálunk lakjanak tovább. Mert én nem bírom tovább ezt a fojtogató légkört.

Egy este, amikor Gábor hazaért a munkából – vagyis abból az irodából, ahol valójában az idejét töltötte azzal a nővel –, leültettem magam mellé.

– Gábor, beszélnünk kell – mondtam halkan.
– Mi történt? – kérdezte fáradtan.
– Nem bírom tovább… A szüleid…
– Tudom, hogy nehéz… De most nincs hova menniük…
– Nem érdekel! Ez az én házam is! – fakadtam ki.

Ilona néni ekkor jelent meg az ajtóban.
– Mi ez a veszekedés? – kérdezte gyanakodva.
– Semmi köze hozzá! – vágtam vissza dühösen.

Gábor csak ült ott némán. Láttam rajta: fogalma sincs arról, mit érzek. Hogy minden nap egy kínszenvedés számomra. Hogy minden percben azt érzem: idegen vagyok a saját otthonomban.

Aznap este eldöntöttem: elmondom neki mindent. Azt is, hogy tudok a szeretőjéről.

– Gábor… Tudom, hogy megcsalsz – mondtam remegő hangon.
Először tagadni próbált.
– Miről beszélsz? Ne hülyéskedj már!
– Láttam az üzeneteket. Láttam a képeket is.
Csend lett. Csak a hűtő zúgása hallatszott.
– Madlen… Sajnálom… Nem akartam…
– Akkor miért tetted? – kérdeztem sírva.
– Nem tudom… Gyenge voltam… De szeretlek!

Hazugság volt minden szava. Ezt már akkor tudtam.

A következő napokban Gábor mindent megtett, hogy kiengeszteljen. Virágot hozott, főzött vacsorát (amit persze Ilona néni kritizált), sőt még Lajos bácsit is rábeszélte egy közös sörözésre velem – mintha ettől jobb lenne bármi is.

De én csak egyre jobban bezárkóztam magamba. Minden reggel úgy keltem fel, hogy gyomorgörcsöm volt attól, hogy újra el kell viselnem ezt az egészet.

Egyik este aztán eldurrant bennem valami. Ilona néni épp azt magyarázta a gyerekeimnek, hogy „az anyátok túl szigorú”, amikor odaléptem hozzá.

– Elég volt! – kiáltottam rá. – Ez az én házam! Ha nem tetszik valami, tessék elmenni!
Ilona néni döbbenten nézett rám.
– Hogy beszélsz velem? Mi mindent feladtunk értetek!
– Én is feladtam mindent! – ordítottam vissza sírva.

Gábor ekkor lépett közbe.
– Madlen, kérlek… Ne csináld ezt…
– Mit ne csináljak? Védd csak tovább anyádat! Engem úgysem védtél meg soha!

Aznap éjjel Gábor sírva könyörgött nekem:
– Ne rakd ki őket… Kérlek… Érted bármit megteszek… Csak ne tedd ezt…

De én sosem tudtam volna megtenni. Nem vagyok olyan ember. Nem tudnék valakit utcára tenni – még ha pokollá is tették az életemet.

A következő hetekben mindenki kerülte egymást a házban. A gyerekek csendesebbek lettek, Ilona néni és Lajos bácsi alig szóltak hozzám. Gábor próbált kedves lenni, de már nem hittem neki semmit.

Egyik reggel tükörbe néztem és azt kérdeztem magamtól: Ki vagyok én? Hol vesztettem el önmagamat ebben az egészben?

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Vajon lehet még ebből boldogság? Vagy csak hazugságokra épülő romok maradnak utánunk?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb lenne végleg elengedni mindent?