Amikor a csend mindent elnyel – Egy anya vallomása
– Dóra, kérlek, ne menj el így! – kiáltottam utána, miközben a bőröndje zárja kattanva lezárta a gyerekkora ajtaját. Nem fordult vissza. Csak egy pillanatra állt meg az előszobában, aztán némán kilépett az ajtón. Azóta is visszhangzik bennem az a csend, ami utána maradt.
Már egy éve, hogy Dóra elköltözött. Egy éve, hogy nem hallottam a hangját, nem láttam a mosolyát, nem éreztem az ölelését. Néha látom, hogy posztol valamit a Facebookon vagy Instagramon – egy új kávézóban ül, vagy egy barátnőjével nevet egy koncerten –, de nekem csak a csend jut. Próbáltam hívni, üzenetet küldeni, de sosem válaszolt. Az első hónapokban minden nap reménykedtem, hogy egyszer csak megszólal a telefon, és azt mondja: „Anya, hiányzol.” De csak a némaság.
Nem értem, hol rontottam el. Mindig is közel álltunk egymáshoz. Kicsi korában minden titkát nekem mondta el. Amikor először szerelmes lett, én voltam az első, akinek elmesélte. Még az egyetemi felvételijére is együtt készültünk. Azt hittem, én vagyok a legjobb barátnője is. De valami megváltozott.
Az utolsó veszekedésünk még most is élénken él bennem. Egy szombat reggel volt. Dóra későn kelt fel, és én – ahogy mindig – aggódva kérdeztem:
– Jól vagy? Nem vagy beteg? Miért nem szóltál, hogy később jössz haza?
– Anya, kérlek! – csattant fel ingerülten. – Már huszonhárom éves vagyok! Nem kell minden lépésemről beszámolnom!
– De hát csak aggódom érted…
– Tudom! De ez már túl sok! Fojtogató! Nem bírom tovább!
Akkor azt hittem, csak egy szokásos vita. Hogy majd kibékülünk, mint mindig. De másnap már csomagolt. Azt mondta, szüksége van térre. Hogy nem akar többé velem élni.
Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg túl sok voltam? Túlzottan féltettem? Túl sokat vártam el tőle? Vagy csak az élet rendje ez, hogy a gyerekek egyszer elszakadnak?
A férjem, László sem tud mit kezdeni velem. Ő próbálja könnyedén venni:
– Hagyd kicsit! Majd visszajön! Mindig visszajönnek.
De én érzem, hogy ez most más. Hogy valami végleg eltört közöttünk.
A barátnőim szerint túl szigorú voltam vele. „Engedd el! Felnőtt már!” – mondják. De hogyan engedjem el azt, akit egész életemben óvtam? Hogyan legyek közömbös ahhoz, akiért mindent feladtam?
Néha éjszaka felébredek, és hallani vélem a lépteit a folyosón. Mintha még mindig itthon lenne. Aztán rájövök: csak a képzeletem játszik velem.
Anyám is gyakran eszembe jut ilyenkor. Ő is mindig aggódott értem. Gyerekként sokszor haragudtam rá emiatt. Most már értem őt. De vajon Dóra is meg fogja érteni egyszer?
A húgom, Zsuzsa próbál segíteni:
– Írj neki levelet! Ne vádold magad! Csak mondd el neki, mennyire szereted!
Írtam is neki többször. Hosszú leveleket arról, mennyire hiányzik, mennyire sajnálom, ha megbántottam. De sosem jött válasz.
Karácsonykor különösen nehéz volt. A fa alatt ott maradt az ajándéka becsomagolva. Mindenki próbált vidám lenni, de éreztem: mindenkinek hiányzik Dóra.
A munkahelyemen is nehezebben megy minden. Kolléganőm, Erika egyszer félrehívott:
– Te is tudod, hogy nem te vagy az egyetlen anya, akinek eltávolodott a gyereke…
De ettől nem lett könnyebb.
Egyik este Lászlóval vitatkoztunk:
– Miért mindig engem hibáztatsz? – kérdeztem sírva.
– Nem hibáztatlak… Csak nem tudom, mit tehetnénk még…
– Én sem…
A ház üresnek tűnik nélküle. Minden tárgy emlékeztet rá: a régi plüssmackója az ágyán, a fényképek a falon, a könyvei a polcon.
Néha elképzelem, hogy egyszer csak hazajön. Hogy belép az ajtón, és azt mondja: „Anya, bocsáss meg!” De lehet, hogy soha nem jön el ez a nap.
Talán tényleg hagynom kellene élnie a saját életét. Talán tényleg túl sokat vártam tőle. De hogyan lehet ezt feldolgozni? Hogyan lehet továbblépni?
Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy csak az élet rendje ez? Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani magunknak anyaként? Vagy örökre cipeljük ezt a terhet?