„A temetés után tudtam meg, mit gondolt rólam az anyósom – harminc év csendje”

– Nem így kellett volna, Éva! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a vasárnapi húslevest szedtem a tányérokba. A kanál remegett a kezemben, ahogy próbáltam nem kiborítani a forró levest. A férjem, Márk, csak lesütötte a szemét, mintha ő is szégyellné magát helyettem.

Harminc éve vagyok Márk felesége. Harminc éve vagyok Ilona néni menye. És harminc éve érzem azt, hogy sosem vagyok elég jó. Az első pillanattól kezdve tudtam: nem engem képzelt el a fia mellé. Ő egy ügyvédlányt akart volna, vagy legalábbis valakit a „jó családból”, nem egy vidéki tanítónőt, akinek az apja egész életében buszsofőr volt.

Az esküvőnk napján is csak annyit mondott: „Remélem, boldoggá teszed a fiamat.” Nem volt ölelés, nem volt mosoly. Csak ez a rideg mondat, ami azóta is visszhangzik bennem minden alkalommal, amikor vasárnaponként együtt ebédeltünk náluk a panelban, Zuglóban.

Az évek során mindent megtettem, hogy elfogadjon. Segítettem főzni, takarítani, még akkor is, amikor már két gyerekünk volt és alig álltam a lábamon a fáradtságtól. Minden ünnepen ott voltunk náluk, még akkor is, amikor Márk inkább otthon maradt volna. De Ilona néni nem engedte: „A család együtt van karácsonykor!” – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

A lánya, Zsuzsa mindig különleges bánásmódban részesült. Ő volt az okos, a szép, az orvos. Én csak a menye voltam – mindig egy lépéssel hátrébb. Ha valamit elrontottam – túl sós lett a leves, vagy nem jól vasaltam ki Márk ingét –, Ilona néni sosem mulasztotta el megjegyezni: „Majd belejössz.” De harminc év alatt sem jöttem bele az ő szemében.

A gyerekeink, Dóri és Gergő szerették a nagymamájukat, de ők is érezték a feszültséget. Egyszer Dóri odasúgta nekem: „Anya, miért nem mosolyog rád soha nagyi?” Nem tudtam mit mondani. Talán azt kellett volna válaszolnom: „Mert nem tud szeretni.” De csak annyit mondtam: „Biztos fáradt.”

Aztán jött az a nap tavaly ősszel, amikor Ilona néni elesett a fürdőszobában. Kórházba került, és onnantól kezdve minden nap bejártam hozzá. Vittem neki levest, gyümölcsöt, olvastam fel neki újságot. Néha úgy tűnt, mintha meg akarna nyílni – egyszer azt mondta: „Jó ember vagy te, Éva.” De aztán gyorsan elfordult és becsukta a szemét.

Amikor meghalt, üresnek éreztem magam. Nem csak azért, mert elvesztettük őt – hanem mert úgy éreztem, harminc év próbálkozása semmit sem ért. A temetésen Zsuzsa zokogott, Márk némán állt mellettem. Én csak álltam ott és azon gondolkodtam: vajon most már elengedhet-e végre az a görcsös megfelelési kényszer?

A temetés után Zsuzsa odajött hozzám egy borítékkal. – Ezt anya hagyta rád – mondta halkan.

Kezem remegett, ahogy kibontottam a levelet. Ilona néni kézírása volt benne:

„Éva! Nem tudtam kimondani neked soha, de köszönöm, hogy vigyáztál Márkra és a gyerekekre. Tudom, hogy nem voltam könnyű ember. Sokszor haragudtam rád – talán azért is, mert irigyeltem benned azt a türelmet és szeretetet, amit én sosem tudtam megadni senkinek. Remélem, egyszer megbocsátasz nekem.”

Sírva fakadtam. Harminc év után először éreztem úgy, hogy talán mégis számítottam neki valamit.

Otthon este Márk átölelt.
– Sajnálom anyámat… Sajnálom téged is – mondta halkan.
– Nem kell sajnálnod – válaszoltam –, csak szeress úgy, ahogy vagyok.

Most már tudom: nem mindenki képes kimutatni a szeretetét. De attól még az én próbálkozásaim nem voltak hiábavalók.

Vajon hányan élnek így Magyarországon – csendben, elutasítva? Meddig kell küzdenünk azért, hogy elfogadjanak minket? És vajon mikor tanuljuk meg kimondani egymásnak azt az egyetlen szót: köszönöm?