A Szüreti Hold Árnyékában – Egy Család Története

– Miért kell mindig mindent elrontani? – kiáltottam rá anyára, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a villám hevesen koppant a tányérom szélén. Az ablakon túl már felkúszott az égre a Szüreti Hold, hatalmas és narancssárga, mintha csak figyelné, hogyan hullik szét a családom.

Apa csendben ült velem szemben, a kezében remegett a pohár bor. Anya arca sápadt volt, de a szeme keményen csillogott. A húgom, Dorka, csak bámulta a levest, mintha abban keresné a választ arra, amit az előbb hallottunk: „Elválunk.”

– Nem érted, Ádám – szólt anya halkan, de minden szava pengeként hasított belém –, ez nem csak rólunk szól. Ez rólatok is szól. Nem akarjuk tovább hazudni, hogy minden rendben van.

– De miért most? – kérdeztem elfojtott hangon. – Miért pont ma? Amikor mindenki kint ünnepel, amikor a fél utca együtt szüretel, és mi… mi meg itt ülünk, és szétesünk.

Apa felállt. A széke nyikorgása betöltötte a csendet.

– Ádám, ezt nem lehetett tovább húzni. Próbáltuk. Hidd el, próbáltuk. De már csak veszekedünk. És ezt ti is érzitek.

Dorka hirtelen felpattant, és kirohant az udvarra. Az ajtó hangosan csapódott. Én csak ültem ott, és néztem a szüleimet, akik egyszerre tűntek idegennek és végtelenül fáradtnak.

Aztán anya felállt, és utánament Dorkának. Apa leült mellém.

– Tudom, hogy haragszol – mondta halkan. – Én is haragszom magamra. De néha az ember nem tudja megjavítani azt, ami eltört.

Nem válaszoltam. Csak bámultam ki az ablakon a holdra, ami most még nagyobbnak tűnt, mint valaha. Eszembe jutottak a régi szüretek: amikor még együtt nevettünk, amikor anya sütötte a pogácsát, apa pedig viccelődött a szomszédokkal. Akkor még azt hittem, hogy az otthon örök.

Aznap este nem aludtam. Hallottam, ahogy anya és apa külön szobában pakolnak. Dorka sírása halkan szűrődött át a falon. Kimentem az udvarra. A Szüreti Hold fénye bevilágította az egész kertet. Leültem a diófa alá, ahol gyerekként annyit játszottunk.

Egyszer csak Dorka is kijött hozzám.

– Szerinted mi lesz most velünk? – kérdezte reszkető hangon.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – De azt hiszem, valahogy túl fogjuk élni.

Dorka hozzám bújt. Egy ideig csak ültünk ott csendben. A holdfényben minden olyan valószerűtlennek tűnt.

Másnap reggel anya már csomagolt. Apa telefonált valakivel – talán a nagymamával beszélt arról, hogy mikor költözik el. A ház tele volt kimondatlan szavakkal és fojtott sírással.

Az iskolában mindenki a Szüreti Mulatságról beszélt. A barátaim kérdezgették, jövök-e este táncolni vagy segíteni a mustpréselésben. Hazudtam nekik: azt mondtam, beteg vagyok.

Este újra kimentem az udvarra. A Szüreti Hold utoljára ragyogott ilyen fényesen abban az évben. Hallottam anya és apa halk beszélgetését a házban.

– Szerinted Ádám valaha megbocsát nekünk? – kérdezte anya.

– Remélem – felelte apa fáradtan –, de most még túl friss minden.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam hallani őket, de nem tudtam elmenekülni sem.

A következő hetekben minden megváltozott. Apa elköltözött egy albérletbe a város másik végébe. Anya egyre többet dolgozott, hogy elterelje a figyelmét. Dorka bezárkózott magába; én pedig próbáltam erős maradni mindkettőnk helyett.

Egyik este Dorka odajött hozzám:

– Ádám, szerinted lehet még valaha igazi családunk?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

Azóta eltelt egy év. Már nem fáj annyira, de még mindig hiányzik az otthon érzése. Néha visszagondolok arra az estére, amikor a Szüreti Hold alatt minden megváltozott.

Vajon tényleg jobb így mindenkinek? Vagy csak elfogadtuk, hogy néha nem lehet mindent megjavítani? Ti mit gondoltok: lehet újra hinni abban, hogy egyszer majd újra otthon leszünk valahol?