A szerelem utolsó esélye – Egy hetvenöt éves döntései árnyékában

– Apa, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattant fel Zsuzsa, a lányom, miközben remegő kézzel tette le a kávéscsészét a konyhaasztalra. A porcelán hangosan koppant, mintha csak aláhúzná a szavaiban rejlő dühöt.

Ott ültem vele szemben, hetvenöt évesen, és úgy éreztem magam, mint egy kamasz, akit számon kérnek. A szívem hevesen vert, de nem a félelemtől – hanem attól a különös izgalomtól, amit csak az új szerelem tud adni. Mária, akit néhány hónapja ismertem meg a nyugdíjasklubban, minden napomat bearanyozta. Azt hittem, gyermekeim örülni fognak annak, hogy végre ismét boldog vagyok.

– Zsuzsa, kérlek… – kezdtem halkan. – Tudom, hogy furcsa lehet ez neked. De Mária mellett újra érzem, hogy élek. Nem akarok magányosan meghalni.

– De hát anyu alig két éve ment el! – szólt közbe Gábor fiam is, aki eddig csendben hallgatott. – Hogy tudod ilyen hamar elfelejteni?

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Nem felejtettem el Évát, az anyjukat. Negyvenhét évig voltunk házasok. De a halála után hónapokig csak vegetáltam. A lakás üres volt, a napok egyformán szürkék. Aztán jött Mária – és minden megváltozott.

– Nem felejtettem el anyátokat – mondtam rekedten. – De ő sem akarná, hogy így éljek tovább…

Zsuzsa szemében könnyek csillantak meg. – És mi? Mi hova tartozunk most? Úgy érzem, mintha lecserélnél minket…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és hallgattam a falióra kattogását. Aznap este egyedül maradtam a lakásban. A gyerekek dühösen távoztak, és napokig nem hívtak fel.

Mária másnap átjött hozzám. Megfogta a kezemet, és csendben ült mellettem.

– Nem lesz könnyű – mondta halkan. – De ha igazán szeretsz, kiállsz mellettem.

Szerettem őt. Olyan érzéseket ébresztett bennem, amikről azt hittem, már rég elvesztek bennem az évek alatt. Úgy döntöttem: újra megházasodom.

A hír futótűzként terjedt a családban. Az unokáim közül csak a legkisebb, a tizenhárom éves Lili jött oda hozzám egy nap:

– Papa, te tényleg szereted Máriát?

– Igen, kicsim – feleltem mosolyogva.

– Akkor én örülök neki – mondta egyszerűen.

De a többiek… Zsuzsa hetekig nem beszélt velem. Gábor is csak rövid üzeneteket küldött: „Jól vagy?” „Kell valami?” Az esküvőre egyikük sem jött el.

Aznap Mária kezét fogva álltam a polgármesteri hivatalban. A szertartás rövid volt és egyszerű. Utána kettesben ettünk egy szelet tortát egy kis cukrászdában. Mária boldog volt – én pedig próbáltam elhinni, hogy jól döntöttem.

De ahogy teltek a hetek, egyre jobban éreztem a családom hiányát. Az ünnepeken csak Lili jött át hozzánk; Zsuzsa és Gábor mindig találtak kifogást. A telefonhívások ritkultak. Egyre gyakrabban néztem régi fényképeket: Éva mosolygott rám róluk, gyerekeim kicsik voltak még…

Egy este Mária rám nézett vacsora közben:

– Sajnálom, hogy miattam ilyen lett a kapcsolatod a gyerekeiddel.

– Nem miattad van – ráztam meg a fejem –, hanem miattam. Talán túl önző voltam…

– Jogod van boldognak lenni – mondta határozottan.

De vajon tényleg jogom volt-e rá? Vagy csak magamnak akartam bizonyítani, hogy még képes vagyok szeretni? Vajon lehet-e új életet kezdeni úgy, hogy közben ne veszítsük el azt, ami igazán fontos?

Egy év telt el az esküvő óta. Mária mellett békét találtam – de a családom nélkül ez a béke mindig hiányos maradt. Néha azon kapom magam, hogy esténként Évához beszélek: „Ugye te is azt akarnád, hogy boldog legyek?”

Most itt ülök az ablak előtt, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon megérte mindent feltenni a szerelem utolsó esélyére? Vagy túl nagy árat fizettem érte?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg lehet-e egyszerre szeretni valakit és nem elveszíteni azt is, aki eddig az életünk része volt?