A nyaralás, ami számkivetetté tett a családomban

– Hogy érted azt, hogy egyedül akarsz menni? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávésbögrével. A hangja remegett, de nem a meghatottságtól, hanem a düh és értetlenség keverékétől.

Ott ültem előtte, harmincnyolc évesen, és úgy éreztem magam, mint egy engedetlen kamasz. – Anya, egész évben dolgoztam, túlóráztam, minden hétvégén segítettem nektek a ház körül. Most csak egy hetet szeretnék magamnak. Egyedül. – Próbáltam higgadt maradni, de a torkomban gombóc nőtt.

A testvérem, Gábor is beszállt: – Ez most komoly? Mi lesz a balatoni családi nyaralással? Apa már lefoglalta a szállást! – A hangjában ott volt az ítélkezés, mintha valami szentségtörést követtem volna el.

– Nem akarok idén menni – mondtam ki végül halkan. – Szükségem van egy kis csendre. Egyedüllétre.

A csend, ami ezután következett, szinte fojtogató volt. Anyám arca elkomorult, Gábor csak a fejét csóválta. Apa bejött a konyhába, és amikor meghallotta a beszélgetést, csak annyit mondott: – Ha neked ez fontosabb, mint a családod, hát legyen.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A gondolataim cikáztak: önző vagyok? Megérdemlem ezt a kis szabadságot? Vagy tényleg cserbenhagyom őket?

Másnap reggel összepakoltam a hátizsákomat. Nem volt nagy tervem: csak egy kis panzióba akartam menni a Bükkben, túrázni, olvasni, hallgatni az erdő csendjét. Amikor elindultam, anyám még egyszer utoljára utánam szólt:

– Ne várd, hogy majd minden ugyanúgy lesz, ha visszajössz!

A szívem összeszorult. De nem fordultam vissza.

Az első napokban furcsa volt az egyedüllét. A telefonom néma maradt; senki sem írt üzenetet, nem hívott fel. A családi csoportban csak annyit láttam: „Jól érezzük magunkat! Kár, hogy valaki hiányzik.” Mellé egy fotó a többiekről a Balaton-parton.

A panzióban egy idős házaspár volt a tulajdonos. Margit néni minden reggel friss pogácsával kínált, és amikor látta rajtam a bánatot, megkérdezte:

– Valami baj van, drágám?

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólintott.

– Néha muszáj magunkra gondolni. Ha mindig csak másoknak élünk, egyszer csak eltűnünk önmagunkból.

Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem.

A harmadik napon felhívott Gábor.

– Te tényleg nem jössz vissza? – kérdezte ridegen.

– Nem – válaszoltam. – Most nem.

– Anyát teljesen kikészítetted. Apa is csak morog egész nap. Miért kellett ezt csinálnod?

– Mert szükségem volt rá – suttogtam.

Letette.

A következő napokban próbáltam élvezni a szabadságot: hosszú séták az erdőben, csendes reggelik a teraszon, könyvek és gondolatok társaságában. De minden este ott volt bennem a bűntudat és a félelem: mi lesz velem otthon? Vajon tényleg mindent tönkretettem?

Egy hét múlva hazamentem. A házban furcsa csend fogadott. Anyám rám sem nézett. Apa csak bólintott. Gábor elkerült.

Próbáltam beszélgetni velük:

– Sajnálom, ha megbántottalak titeket. De nekem is szükségem van néha magamra.

Anyám csak ennyit mondott:

– Mi mindig együtt oldottunk meg mindent. Most úgy érezzük, már nem tartozol közénk.

Ez fájt. Nagyon fájt.

Azóta eltelt három hónap. A kapcsolatunk megváltozott. Már nem hívnak át vasárnap ebédre. A családi csoportban csak néha jelenek meg egy-egy üzenettel. Néha úgy érzem, mintha tényleg számkivetett lettem volna.

De amikor este lefekszem aludni, eszembe jut Margit néni mondata: „Ha mindig csak másoknak élünk, egyszer csak eltűnünk önmagunkból.”

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre mertem önmagam lenni? Ti mit tennétek a helyemben?