A láthatatlan teher: Egy férj múltjának titkai
– Miért nem mondtad el, Ádám? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezemben szorongatva azt a banki kivonatot, amin egy ismeretlen utalás szerepelt. A gyomrom görcsben, a fejem zúgott. Ádám az ajtóban állt, arca sápadt volt, tekintete elkerülte az enyémet.
– Nem akartalak ezzel terhelni, Zsuzsa – suttogta végül. – Tudom, hogy mostanában minden forint számít…
A szavak visszhangoztak bennem. Hónapok óta próbáltuk kihúzni a hó végéig: a gyerekek kinőtték a cipőiket, a villanyszámla egyre csak nőtt, és én már régóta nem engedhettem meg magamnak egy fodrászt sem. Most pedig kiderül, hogy Ádám titokban fizeti a volt felesége autóhitelét. Nem értettem. Nem akartam érteni.
– Ez nem csak pénz kérdése! – csattantam fel. – Ez bizalom! Hogy lehettél ilyen ostoba?
Ádám leült velem szemben, és végre rám nézett. A szeme vörös volt, mintha sírt volna.
– Kati bajban van – mondta halkan. – Elvesztette a munkáját, és ha elviszik az autót, nem tudja vinni a gyerekeket iskolába…
– A TE gyerekeidet? Vagy az ÖVÉT? – vágtam közbe keserűen.
– A mi gyerekeinket is – felelte. – Hiszen Zsófi és Marci ott vannak minden második hétvégén. Nem akartam, hogy emiatt szenvedjenek.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Ádám jó apa. De miért kellett ezt titkolnia? Miért kellett nekem hazudnia?
Aznap este nem tudtam aludni. Hallottam, ahogy Ádám a nappaliban járkál fel-alá. A fejemben csak kattogtak a gondolatok: vajon hány titka lehet még? Vajon tényleg csak segíteni akart, vagy még mindig kötődik Katihoz? És mi lesz velünk, ha már most is alig bírjuk anyagilag?
Másnap reggel a gyerekek veszekedtek a fürdőszobában, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De amikor Ádám rám nézett, láttam rajta a bűntudatot. És ez még jobban fájt.
A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. Az egyik kolléganőm, Erika odajött hozzám ebédszünetben.
– Minden rendben otthon? Olyan sápadt vagy…
– Csak fáradt vagyok – hazudtam.
De Erika nem hagyta annyiban.
– Tudod, Zsuzsa, én is átmentem hasonlón… Amikor Gábor titkolózott előttem, azt hittem, soha nem bocsátok meg neki. De végül rájöttem: mindannyian hibázunk. A kérdés csak az, hogy tudunk-e újra bízni egymásban.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon én tudok-e? Vajon akarok-e?
Este leültem Ádámmal beszélgetni. A gyerekek már aludtak, csak mi ketten voltunk ébren.
– Szeretném tudni az igazat – mondtam halkan. – Minden részletet.
Ádám bólintott. Elmondta, hogy Kati tényleg nehéz helyzetbe került, és ő nem tudott nemet mondani neki. Hogy szégyellte magát előttem, mert tudta, mennyire nehéz nekünk is. Hogy félt attól, elveszíti a bizalmamat.
– Már elvesztetted – suttogtam könnyes szemmel. – De talán vissza lehet szerezni…
Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Ádám próbált mindent helyrehozni: átnéztük együtt a családi költségvetést, lemondott néhány felesleges kiadásról, és végre őszintén beszéltünk egymással mindenről – még arról is, ami fájt.
De a család többi része nem volt ilyen megértő. Anyósom szerint túl szigorú vagyok Ádámmal; az én anyám viszont azt mondta: „Egyszer hazudott, máskor is fog.” A testvérem szerint el kellene válnom, mielőtt még nagyobb baj lesz.
A gyerekek is érezték a feszültséget. Zsófi egy este odabújt hozzám:
– Anya, ugye nem fogtok elválni?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.
A munkahelyemen is egyre nehezebben bírtam a stresszt. Egyik nap összeomlottam az irodában; Erika vitt haza autóval.
Otthon Ádám várt rám aggódva.
– Sajnálom – mondta újra és újra. – Nem akartam ezt neked…
De már nem csak rólam szólt ez az egész. Hanem rólunk. Arról, hogy képesek vagyunk-e együtt túlélni ezt az egészet.
Egy este leültünk egy üveg borral a teraszra. Hallgattuk a tücsköket, néztük a csillagokat.
– Szeretsz még? – kérdezte Ádám halkan.
Sokáig hallgattam.
– Nem tudom – feleltem végül őszintén. – De próbálom újra megtalálni benned azt az embert, akiben valaha hittem.
Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy vannak sebek, amik soha nem gyógyulnak be igazán? Ti mit tennétek a helyemben?