A Kossuth téren történt: Egy utcazenész leckét ad apámnak

– Hagyjál már, Laci! – hallom anyám hangját, ahogy a Kossuth tér kövén botladozik, két hatalmas szatyorral a kezében. Apám, mint mindig, zsebre dugott kézzel sétál mellette, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy anyám cipeli az egész heti bevásárlást. Én, tizenhat évesen, csak kullogok mögöttük, fejemben cikáznak a gondolatok: miért nem segít neki? Miért nem szólok rá? Vajon más családokban is így van ez?

A tér közepén egy utcazenész játszik – egy fiatal srác, talán húszéves lehet, hosszú barna hajjal és szakadt farmerben. A gitárja hangja betölti a teret, de anyám sóhaja mindent elnyom. Hirtelen a zenész abbahagyja a játékot, és odaszól apámnak:

– Uram! Nem gondolja, hogy ideje lenne segíteni a feleségének?

Apám arca elvörösödik. Körülöttünk néhányan nevetnek, mások csak bámulnak. Anyám zavartan mosolyog, mintha mentegetőzne az egész világ előtt.

– Nem kell nekem segíteni – mondja halkan anyám, de a zenész már odalép hozzá, kiveszi a kezéből az egyik szatyrot, és apám felé nyújtja.

– Tessék, uram. Ez most az ön dolga.

Apám kelletlenül elveszi a szatyrot. Én csak állok ott, és érzem, ahogy valami megváltozik bennem. Egész életemben azt láttam, hogy anyám csendben tűr, apám pedig nem vesz tudomást semmiről. Most először valaki idegen mondja ki hangosan azt, amit én sosem mertem.

Ahogy továbbmegyünk, apám némán cipeli a szatyrot. Anyám szeme sarkában könny csillan. Otthon csend van. A vacsora alatt senki sem szól egy szót sem. Végül anyám tör meg:

– Laci, miért olyan nehéz neked segíteni? Miért kell mindig mindent nekem csinálnom?

Apám felnéz a tányérjából. – Nem tudom – mondja halkan. – Így szoktam meg otthon is. Az én apám sosem segített anyámnak.

– És te nem akarsz más lenni? – kérdezem halkan.

Apám rám néz. Először látom rajta a bizonytalanságot.

– Nem tudom, hogy kell – mondja végül.

Anyám feláll az asztaltól. – Akkor talán ideje megtanulni.

Aznap este apám először mosogat el. Ügyetlenül csinálja, de én segítek neki. Közben beszélgetünk: arról, hogy milyen volt az ő gyerekkora, hogy mennyire félt attól, hogy nem elég jó férj vagy apa. Elmondom neki, hogy én másképp szeretném csinálni majd egyszer.

A következő hetekben lassan változni kezd minden. Apám néha még mindig megfeledkezik magáról, de már nem természetes számára, hogy anyám mindent egyedül csináljon. Anyám is bátrabb lesz: ha valami bántja, kimondja. Én pedig megtanulom, hogy nem kell csendben tűrni azt, ami rossz.

Egy este újra elmegyünk a Kossuth térre. Az utcazenész ott játszik megint. Odalépek hozzá.

– Köszönöm – mondom neki halkan.

Rám mosolyog. – Néha egy kis zene is elég ahhoz, hogy meghalljuk egymást.

Hazafelé apám átkarolja anyámat. A szatyrokat most mindketten viszik.

Vajon hány családban történik meg ugyanez nap mint nap? Miért olyan nehéz kimondani azt, ami bánt? És vajon tényleg elég egy idegen szava ahhoz, hogy változzon valami bennünk?