A herceg, aki nem váltotta be az ígéreteit – Egy magyar nő története csalódásról, újrakezdésről és anyai bölcsességről

– Miért nem vagy képes végre felnőni, Anna? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A porceláncsésze megcsörrent, a teám kilöttyent, én pedig csak ültem ott, összeszorított ajkakkal, és próbáltam nem sírni.

– Anya, kérlek… – kezdtem halkan, de ő már felállt, és az ablakhoz lépett. A panelházak között szürke volt az ég, mintha az egész világ velem együtt sírna.

– Megmondtam neked, hogy a szépfiúk csak bajt hoznak. De te… te mindig azt hiszed, hogy majd nálad másképp lesz! – fordult vissza hozzám. A hangja egyszerre volt dühös és aggódó.

Akkor már hetek óta nem aludtam rendesen. Minden este a telefonomat szorongattam, vártam egy üzenetet vagy hívást Gábortól. Ő volt az én hercegem – legalábbis annak hittem. Magas volt, barna szemű, mindig elegáns, és amikor először rám mosolygott a Margit-szigeten, azt hittem, megnyílt előttem a világ.

A barátnőim – Zsófi és Réka – csak legyintettek.

– Anna, ne légy naiv! Egy ilyen pasi? Biztos van valami hátsó szándéka – mondta Zsófi egy kávé mellett a Nyugatinál.

– Vagy csak unatkozik. Majd ha talál valami izgalmasabbat… – tette hozzá Réka.

De én nem hallgattam rájuk. Gábor minden este elvitt valahová: sétáltunk a Duna-parton, moziba mentünk az Allee-ba, vagy csak ültünk a Feneketlen-tónál és hallgattuk egymás szívverését. Legalábbis én azt hittem, ő is ezt hallgatja.

Az első repedés akkor jelent meg, amikor bemutattam anyámnak. Anyám mindig is kemény asszony volt: egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, Tamást. Apám elhagyott minket, amikor még kicsi voltam – anyám szerint azért, mert „nem bírta a felelősséget”. Talán ezért is voltam annyira éhes egy férfi szeretetére.

Gábor udvariasan kezet fogott vele, bókolt a főztjének, de anyám szemében láttam a gyanakvást. Amikor elment, anyám leült mellém.

– Anna, ez a fiú túl sima. Túl sokat mosolyog. Az ilyenek mindig titkolnak valamit.

– Anya! Csak féltékeny vagy, mert neked sosem volt ilyen férfiad! – vágtam vissza dühösen.

Anyám arca megkeményedett.

– Majd meglátod.

És tényleg megláttam.

Gábor egyre kevesebbet keresett. Először azt mondta, sok a munka az irodában – egy budai ügyvédi irodában dolgozott –, aztán már hétvégén is „elfoglalt” volt. Egyik este felhívtam:

– Szia! Mikor találkozunk? Már hetek óta nem láttalak.

– Anna, most tényleg nincs időm. Majd hívlak! – vágta rá türelmetlenül.

Letettem a telefont és zokogtam. Anyám bejött a szobába.

– Ugye megmondtam? Az ilyenek csak addig érdeklődnek, amíg újdonság vagy nekik.

– Menj ki! – kiabáltam rá. – Nem értesz semmit!

De belül tudtam: igaza van.

Egy hét múlva Zsófi küldött egy képet Messengeren: Gábor egy másik lánnyal ölelkezik egy romkocsmában.

„Sajnálom” – írta alá Zsófi.

Összetörtem. Napokig nem mentem dolgozni a könyvtárba, ahol adminisztrátorként dolgoztam. Anyám főzött rám, próbált vigasztalni – de minden szava csak olaj volt a tűzre.

– Látod? Ha hallgattál volna rám… De te mindig mindent jobban tudsz!

Tamás is próbált segíteni:

– Anna, ne hagyd magad! Egy pasi miatt ne add fel magad! Gyere el velem futni holnap reggel!

Nem mentem.

Aztán egy este anyám leült mellém a kanapéra.

– Tudod, miért fáj ez ennyire? Mert azt hitted, hogy végre valaki fontosnak tart. De te magadnak is lehetnél fontos… Nem kell herceg ahhoz, hogy boldog légy!

Sírva fakadtam. Anyám átölelt – először évek óta igazán szorosan.

– Sajnálom… mindig csak hibázom… – suttogtam.

– Nem baj. Hibázni lehet. De tanulni is kell belőle.

Lassan elkezdtem újra élni. Tamás minden reggel hívott futni – végül elmentem vele egyszer a Városligetbe. Zsófi és Réka elcipeltek egy baráti buliba Óbudára; ott ismertem meg Pétert. Nem volt olyan lehengerlő, mint Gábor: kicsit kopaszodott már, de vicces volt és figyelmes. Együtt nevettünk azon is, hogy mennyire szerencsétlenül táncolok.

Anyám először fanyalgott:

– Ez legalább rendes fiúnak tűnik… De nehogy túl hamar beleéld magad!

De Péter kitartó volt: minden reggel jó reggelt üzenetet küldött, eljött értem munka után biciklivel, még akkor is, ha esett az eső. Egy év múlva összeköltöztünk egy kis albérletbe Zuglóban.

Az élet nem lett tündérmese: Péternek néha elege lett a munkából, én néha hisztis voltam a pénz miatt vagy amiatt, hogy anyám túl gyakran szólt bele az életünkbe.

Egy vasárnap ebéd után Péter félrehívott:

– Anna… nem akarod kicsit távolabb tartani anyukádat? Néha úgy érzem, mintha ő lenne a főnök nálunk…

Felnevettem – de belül megsértődtem. Hiszen anyám nélkül sosem álltam volna talpra! De Péternek is igaza volt: anyám mindenbe beleszólt – mit főzzek vacsorára, mikor menjünk nyaralni (ha egyáltalán telik rá), mikor vállaljunk gyereket…

Egy este összevesztünk emiatt:

– Anna! Én szeretlek téged… de ha mindig anyád szerint élünk, akkor sosem lesz saját életünk!

Sírtam egész éjjel. Másnap reggel anyám hívott:

– Mi van veletek? Péter olyan furcsa volt tegnap…

– Anya… kérlek… mostantól kevesebbet gyere át. Szeretlek, de nekünk is kell saját élet.

Csönd lett a vonalban.

– Értem… csak féltelek…

Eltelt pár hét – anyám tényleg ritkábban jött át. Péterrel újra közelebb kerültünk egymáshoz: esténként együtt főztünk (néha ehetetlen dolgokat), hétvégén kirándultunk Dobogókőre vagy csak sétáltunk a Városligetben.

Egy év múlva megszületett Dorka lányunk. Anyám boldogan jött segíteni – de már nem szólt bele mindenbe. Tamás is gyakran átjött játszani Dorkával; Zsófi és Réka pedig babaruhát hoztak ajándékba.

Néha még eszembe jut Gábor: vajon mi lett vele? Hallottam róla pletykákat – állítólag elvált már kétszer is; mindig újabb „hercegnőt” keres magának. Én pedig itt vagyok: fáradtan ugyan, de boldogan ringatom Dorkát esténként; Péterrel néha összeveszünk ugyan apróságokon, de mindig kibékülünk.

Anyám néha rám néz és azt mondja:

– Látod? Néha az élet nem azt adja, amit vársz… de amit kapsz helyette, az sokkal értékesebb lehet.

Most már tudom: nem kell tökéletes herceg ahhoz, hogy boldog legyek. Elég egy emberi társ – és egy család, amely néha túl sokat aggódik érted.

Ti mit gondoltok? Tényleg mindig az anyai ösztön vezet jó útra? Vagy néha muszáj fejjel menni a falnak ahhoz, hogy megtanuljuk: mi tesz igazán boldoggá minket?