A hamu alatt izzó titkok – Egy családi grill története

– Ne gyújtsd még meg, Laci! – kiáltott rám anya, miközben a kert végéből rohant felém, kezében egy tál pácolt csirkeszárnnyal. A szívem hevesen vert, ahogy a gyufát a grillrács alá tartottam. Már éreztem az orromban a faszén illatát, a füstöt, ami mindig összekapcsolódott bennem a nyári estékkel és a családi összejövetelekkel. De most valami más is volt a levegőben: feszültség.

– Miért ne? Már mindenki éhes! – válaszoltam ingerülten, miközben apám, Zoltán bácsi és húgom, Réka az asztalnál ültek, várva a vacsorát. A grill mellett állva hirtelen eszembe jutott, hogy reggel elfelejtettem kitakarítani a rácsot. A tegnapi zsírfoltok még ott feketéllettek rajta, de legyintettem: „Majd leég.”

Anya letette a tálat, és szigorúan rám nézett. – Laci, hányszor mondtam már, hogy előbb tisztítsd meg rendesen? Nem akarom, hogy valami baj legyen! – A hangja remegett az aggodalomtól.

– Ugyan már, anya! – legyintett apám is. – Régen sem volt ebből gond. Egy kis füst nem árt senkinek.

De anya nem engedett. – Nem csak a füst miatt aggódom! Tudod, mennyi minden lerakódik azon a rácson? Ha nem figyelsz oda, akár mérgező is lehet! És ha valami kigyullad? – A hangja egyre magasabbra emelkedett.

Réka közben csendben figyelt minket. Mindig is ő volt a család békítője, de most csak szorongatta a poharát.

Végül dühösen eldobtam a gyufát. – Jó, akkor csináld te! – mondtam anyának, és hátat fordítottam. A kert végébe mentem, ahol a diófa alatt állva próbáltam lenyugodni. Hallottam, ahogy anya bosszúsan sikálja a grillrácsot egy régi drótkefével.

A nap lassan lement, és mire visszamentem, már mindenki csendben ült az asztalnál. A grill végre tiszta volt, anya meggyújtotta a faszenet. A húsok sülni kezdtek, de a hangulat megváltozott: mindenki feszengve figyelte egymást.

A vacsora közben apám próbált viccelődni: – Na, Laci, legközelebb te leszel a grillmester vagy inkább anyádra bízod?

– Hagyjuk már ezt – morogtam.

De ekkor hirtelen felcsapott egy láng a grillből. Anya ijedten hátraugrott, Réka felsikoltott. Az egyik zsírfolt meggyulladt – pontosan ott, ahol előző nap egy darab kolbász lecsöpögött. A láng gyorsan terjedt, és pillanatok alatt elérte az asztal szélén álló műanyag tálat.

– Víz! Gyorsan vizet! – kiáltotta apám.

Én futottam be először a konyhába, de mire visszaértem egy vödör vízzel, anya már egy kerti slaggal locsolta a tüzet. A lángok szerencsére hamar kialudtak, de mindannyian remegtünk az ijedtségtől.

A csendet Réka törte meg: – Mi lett volna, ha nem vagyunk ilyen gyorsak?

Senki sem válaszolt. Csak néztük egymást: én szégyenkezve, anya könnyes szemmel.

Az este hátralévő részében alig szóltunk egymáshoz. A hús odaégett, senkinek sem volt étvágya. Apám végül megszólalt: – Látod, Laci, anyádnak igaza volt.

Nem tudtam mit mondani. Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Azon gondolkodtam: miért voltam ilyen makacs? Miért nem hallgattam anyára? Miért gondoltam azt, hogy az apró részletek nem számítanak?

Másnap reggel anya csendben pakolta el az égett tálakat. Odamentem hozzá.

– Sajnálom – mondtam halkan.

Rám nézett. – Nem baj, Laci. Csak azt szeretném, ha vigyáznál magadra… és ránk is.

Azóta minden alkalommal alaposan kitakarítom a grillt. Minden alkalommal eszembe jut az az este: a félelem, az aggodalom és az anyai szeretet ereje.

Most már tudom: nem csak magamért vagyok felelős. Egy apró figyelmetlenség is elég ahhoz, hogy minden megváltozzon.

Ti is voltatok már ilyen helyzetben? Vajon hányan tanulunk csak akkor, amikor már majdnem késő?