„A fiamat kidobtam, és a menyemhez költöztem – Nem bánom, de bárcsak előbb kiálltam volna magamért”
– Elég volt, Gergő! – kiáltottam rá a fiamra, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán csészék összekoccantak, a kávé kilöttyent. A hangom remegett, de most először nem a félelemtől, hanem a haragtól. – Nem tűröm tovább ezt a hangnemet!
Gergő rám meredt, barna szemeiben villámok cikáztak. – Anyu, ne kezd már megint! – vágott vissza. – Ha nem bírod elviselni, hogy végre valaki rendet tesz ebben a házban, akkor menj el!
A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt tőle az elmúlt években? Mióta az apja meghalt, Gergő egyre inkább átvette az irányítást. Először csak segíteni akart, aztán már mindent ő döntött el: mit főzzek, mikor takarítsak, kivel beszélhetek telefonon. Azt mondta, csak jót akar nekem. De én egyre kisebb lettem mellette.
Aznap reggel is úgy kezdődött minden, mint mindig: Gergő morgott valamin, most épp azon, hogy túl sokáig beszélgettem telefonon a barátnőmmel, Ildikóval. – Minek neked ennyi szócséplés? – kérdezte gúnyosan. – Inkább főzhetnél valami rendes ebédet.
A menyem, Zsófi, csendben ült a sarokban. Láttam rajta a feszültséget: az ajkát rágta, a kezét tördelte. Tudtam, hogy ő is szenved Gergő mellett, de sosem panaszkodott. Mindig csak annyit mondott: „Majd jobb lesz.”
De nem lett jobb. Aznap este Gergő megint kiabált velem, mert szerinte túl sós lett a leves. Zsófi próbált közbelépni:
– Gergő, kérlek…
– Te ne szólj bele! – förmedt rá.
Akkor valami eltört bennem. Felálltam az asztaltól, és remegő hangon mondtam:
– Ha nem tudsz tisztelettel beszélni velem, akkor menj el innen! Ez az én lakásom!
Gergő először csak nevetett. – Ugyan már, anyu! Hova mennék?
– Nem érdekel! – kiáltottam. – Menj el! Most!
Azt hiszem, még magamat is megleptem ezzel az erővel. Gergő dühösen összepakolt pár ruhát és kiviharzott az ajtón.
Zsófi némán nézett rám, könnyek csillogtak a szemében.
– Sajnálom… – suttogta.
– Nem te vagy a hibás – mondtam halkan. – Sőt…
Aznap este Zsófi szobájában aludtam. Két nő egy ágyban, mindketten összetörve. Hajnalban Zsófi megszorította a kezem.
– Mi lesz most velünk?
– Nem tudom – válaszoltam őszintén –, de együtt könnyebb lesz.
A következő napokban a család minden tagja felhívott. A húgom, Márta szerint megőrültem.
– Hogy tehetted ezt a saját fiaddal? – kérdezte felháborodva.
– És ő hogy tehette ezt velem? – kérdeztem vissza.
Az unokám, Panni is írt egy üzenetet: „Nagyi, apa nagyon mérges rád.”
Csak Zsófi volt mellettem. Ő csendben főzött nekem teát, esténként együtt néztük a tévét. Néha sírtunk is.
Egyik este Zsófi halkan megszólalt:
– Tudod… néha azt kívánom, bárcsak ne szerettem volna bele Gergőbe. Olyan más volt régen…
– Az apja is ilyen volt fiatalon – sóhajtottam. – Csak ő sosem bántott engem…
Eszembe jutottak a régi idők: amikor még élt az uram, András. Magas volt, sötét hajú, barna szemű férfi; meleg bőrű és mély hangú. Mellette mindig biztonságban éreztem magam. Amikor meghalt rákban három éve, mintha kihúzták volna alólam a talajt.
Gergő akkor költözött vissza hozzám. Azt hittem, segíteni fog. De csak uralkodni akart rajtam.
Most Zsófival új életet kezdtünk: két nő egy fedél alatt, akik végre fellélegezhetnek. Megtanultunk együtt nevetni apróságokon: hogy kifutott a tej, hogy elromlott a mosógép. Néha még táncoltunk is a konyhában.
De esténként mindig ott motoszkált bennem a bűntudat: vajon jó anya vagyok-e? Vajon tényleg ezt érdemli-e Gergő? Vagy csak én vagyok gyenge?
Egy nap váratlanul becsöngetett hozzánk Gergő. Fáradtnak tűnt, borostás arca beesett volt.
– Anyu… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Zsófi rám nézett; bólintottam.
Gergő leült velem szemben.
– Sajnálom… – mondta végül. – Nem akartam bántani téged… csak… annyira féltem egyedül maradni apa után.
Könnyek szöktek a szemembe.
– Én is féltem – suttogtam –, de nem így kellett volna…
Hosszú csend következett.
– Megpróbálhatjuk újra? – kérdezte Gergő.
– Csak ha tisztelsz engem és Zsófit is – válaszoltam határozottan.
Gergő bólintott.
Azóta lassan javul köztünk minden. De tudom: ha akkor nem állok ki magamért, ma is ugyanúgy élnék – félelemben és megalázva.
Most már csak azt kérdezem magamtól: miért kellett ennyi évnek eltelnie ahhoz, hogy végre kiálljak magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?