A fiam kiadta a lakásunkat a tudtunk nélkül – Mit tegyek most?
– Hogy érted azt, hogy idegenek laknak a lakásunkban? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefon szorosan a fülemhez tapadt. A férjem, László, csak némán állt mellettem, az arca sápadt volt, mint a fal. A vonal túlsó végén a szomszédunk, Marika néni magyarázta el harmadszor is, hogy új embereket látott kijönni a lakásunkból, akik azt mondták, ők mostantól ott laknak albérletben.
A szívem hevesen vert. Azonnal hívtam a fiunkat, Gábort. – Gábor, azonnal mondd el, mi folyik itt! – szóltam rá, talán túl élesen is.
– Anya, ne haragudj, de szükségem volt egy kis pénzre. Azt hittem, úgyis a nyaralóban lesztek egész nyáron… – hebegte.
– És ezért kiadod a lakásunkat? A tudtunk nélkül? – László hangja kemény volt, mint még soha.
Gábor hallgatott. A csend hosszúra nyúlt. Végül csak annyit mondott: – Sajnálom.
Letettem a telefont. Az egész testem remegett. Hogy tehette ezt velünk? Mindig is bíztunk benne. Amikor eldöntöttük, hogy kiköltözünk a balatoni nyaralóba, és ráhagyjuk a budapesti lakást, azt hittük, ezzel segítünk neki elindulni az életben. Nem gondoltuk volna, hogy visszaél ezzel.
Aznap este Lászlóval órákig vitatkoztunk. Ő dühös volt, én inkább csalódott. – Nem lehet csak úgy elintézni egy bocsánatkéréssel! – mondta László. – Ez nem csak pénzről szól. Ez bizalomról szól.
Én viszont emlékeztem arra az időre, amikor mi is fiatalok voltunk. Amikor minden fillér számított. De akkor is…
Másnap bementünk Budapestre. A lakás ajtaján új névtábla: „Szabóék”. Egy fiatal pár nyitott ajtót. Zavartan néztek ránk.
– Jó napot kívánok! Mi vagyunk a tulajdonosok – mondtam halkan.
– Gábor mondta, hogy minden rendben van… – felelték bizonytalanul.
Kínos magyarázkodás következett. Elmondtuk nekik az igazat. Ők is becsapva érezték magukat.
Hazafelé menet László végig hallgatott. Otthon aztán kitört belőle: – El sem hiszem, hogy a saját fiunk képes volt erre! Hol rontottuk el?
Éjszaka nem jött álom a szememre. Folyton azon gondolkodtam: vajon miért nem szólt Gábor? Miért nem kért segítséget? Vagy ennyire nem bízik bennünk?
Pár nap múlva leültünk hármasban beszélgetni. Gábor idegesen fészkelődött.
– Nézzétek, nem akartam bajt okozni. Csak… annyi minden összejött mostanában. Elvesztettem az állásomat, és nem akartam titeket terhelni ezzel. Azt hittem, ha kiadom a lakást pár hónapra, megoldódik minden.
– De miért nem mondtad el? – kérdeztem halkan.
– Mert szégyelltem magam – suttogta.
László arca megenyhült egy pillanatra, de aztán újra megkeményedett. – Fiam, az őszinteség mindennél fontosabb. Ha nem bízol bennünk, hogyan bízzunk mi benned?
A beszélgetés után napokig kerültük egymást. A családunkban valami eltört. A barátaink közül többen azt mondták: „Legyetek szigorúak! Ne hagyjátok annyiban!” Mások szerint meg kell értenünk Gábort, hiszen nehéz időket élünk Magyarországon is: drága az albérlet, nehéz munkát találni.
Én csak azt éreztem: elvesztettem valamit, amit eddig természetesnek hittem. A bizalmat.
Végül úgy döntöttünk: Gábor visszakapja a lakást, de csak akkor, ha őszintén beszél velünk mindenről ezután. És ha bajban van, előbb hozzánk fordul.
A fiatal párnak segítettünk új albérletet találni. Gábor pedig lassan újra közel került hozzánk… de már semmi sem volt ugyanolyan.
Most itt ülök a balatoni ház teraszán, nézem a naplementét és azon gondolkodom: vajon lehet-e újraépíteni azt a bizalmat, ami egyszer már összetört? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát?