A fiam idegen lett számomra – Amikor a volt menyemet magamhoz költöztettem

– Miért csinálod ezt velem, anya? – kérdezte Gábor, a fiam, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. A hangja remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a fájdalomtól.

A konyhában csend volt, csak az óra kattogása hallatszott. A volt menyem, Zsófi, éppen a nappaliban próbálta megnyugtatni a kisunokámat, Emmát, aki sírva ébredt fel délutáni álmából. Én csak álltam ott, egy bögre kihűlt teával a kezemben, és próbáltam megérteni, hogyan jutottunk idáig.

Gábor mindig is érzékeny fiú volt. Az apja elhagyott minket, amikor még csak hétéves volt. Egyedül maradtam vele, huszonnyolc évesen, egy panelház harmadik emeletén, ahol minden nap újabb kihívás volt. Az apja azt mondta: „Nem bírom ezt a rutint, túl sok a felelősség.” Mintha én, aki három évvel fiatalabb voltam nála, többet tudtam volna erről. De nem volt választásom: dolgoztam, főztem, tanultam vele, és próbáltam mindent megadni neki.

Gábor gyorsan felnőtt. Talán túl gyorsan is. Huszonhárom évesen már megnősült – Zsófit választotta. Együtt vettek egy kis lakást Zuglóban, és hamarosan megszületett Emma. Én örültem: végre család lettünk újra. De aztán minden megváltozott.

A veszekedések egyre gyakoribbak lettek. Gábor sokat dolgozott – túl sokat –, Zsófi pedig magányosnak érezte magát. Egyik este Zsófi sírva hívott fel: „Kati néni, nem bírom tovább. Gábor már hetek óta alig szól hozzám.” Próbáltam segíteni nekik, beszélgettem mindkettőjükkel, de semmi sem változott.

Aztán jött a válás. Gábor elköltözött egy albérletbe Újpestre, Zsófi pedig Emmával maradt Zuglóban. Egyik nap Zsófi megjelent nálam: „Kati néni, kiraktak minket a lakásból. Nincs hová mennünk.” Nem gondolkodtam sokat: „Maradjatok nálam, amíg rendeződik minden.”

Az első hetek nehezek voltak. Emma sírt éjszakánként, Zsófi próbált munkát találni, én pedig igyekeztem mindent megtenni értük. Gábor ritkán jött át – ha mégis, csak rövid időre maradt. Egyik este azonban váratlanul beállított.

– Anyu, ezt nem teheted velem! – kiabálta. – A volt feleségemmel és a lányommal élsz együtt! Hogy gondolod ezt?

– Gábor, ők is a családunk részei – válaszoltam halkan. – Emma az unokám. Zsófi bajban van.

– És én? Én már nem számítok? – kérdezte keserűen.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem rá, és láttam benne azt a kisfiút, akit egykor öleltem esténként, amikor félt a sötétben.

Azóta Gábor egyre távolabb került tőlem. Alig hív fel, ha átjön is, csak Emmával játszik pár percet, majd sietve távozik. Zsófi közben lassan talpra állt: talált egy részmunkaidős állást egy könyvesboltban, Emma pedig óvodába jár. De a légkör feszült maradt.

Egyik este Zsófi leült mellém a kanapéra.

– Kati néni, lehet, hogy jobb lenne elköltöznünk… Nem akarom, hogy Gábor miattam haragudjon magára vagy magára.

– Nem miattad haragszik – sóhajtottam. – Hanem rám. Talán úgy érzi, elárultam őt.

– Maga csak segíteni akart – mondta halkan Zsófi.

De vajon tényleg csak segíteni akartam? Vagy talán féltem attól az ürességtől, ami akkor maradt volna utánuk? Hiszen amikor Gábor elköltözött otthonról évekkel ezelőtt, napokig csak ültem a konyhában és hallgattam a csendet. Most legalább Emma nevetése betölti a lakást.

Egy vasárnap délután Gábor váratlanul beállított. Emma örömmel szaladt hozzá: „Apa!” Gábor felkapta őt az ölébe, de rám alig nézett.

– Beszélhetnénk? – kérdezte végül feszülten.

Kimentünk az erkélyre.

– Anya… Nem értem magadat. Miért mindig másokat helyezel előtérbe? Miért nem engem?

– Téged is szeretlek – mondtam halkan.

– Akkor miért érzem úgy, hogy elveszítettelek?

Nem tudtam válaszolni. Csak álltunk ott egymás mellett, két idegenként.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon helyesen cselekedtem? Megvédtem Zsófit és Emmát – de közben elveszítettem a saját fiamat?

Vajon lehet még valaha igazi családunk? Vagy örökre idegenek maradunk egymás számára?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy örökre nyomot hagy a családon?