A fiaim ki akartak tenni a saját házamból – Egy magyar apa vallomása

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Ádám! – csattant fel a feleségem, Katalin, miközben a nappali közepén álltunk, körülöttünk a régi szőnyeg, amit még az esküvőnkre kaptunk. A két fiunk, Gergő és Márk ott ültek a kanapén, tekintetük kemény volt, mintha idegenek lettek volna.

– Anya, apa, ez nem személyes – kezdte Gergő, de már a hangjában is ott volt az a hideg eltökéltség, amit sosem gondoltam volna, hogy egyszer tőle hallok. – Egyszerűen csak… logikus lenne, ha eladnánk ezt a lakást. Ti úgyis vidékre akartok költözni, nem? Mi meg itt maradnánk Budapesten, közel a munkához.

Márk csak bólintott. – Nézzétek, mindketten dolgozunk, de albérletre megy el minden pénzünk. Ez a lakás félig-meddig már úgyis a miénk lesz egyszer. Miért ne lehetne most?

A szívem összeszorult. Egész életemben azért dolgoztam, hogy nekik jobb legyen. Hajnali négykor keltem húsz éven át, hogy időben beérjek a metróépítéshez. Katalin is két műszakban dolgozott az egészségügyben. Mindent félretettünk: nyaralás helyett új ablakokat vettünk, karácsonykor is csak szerényen ünnepeltünk, hogy egyszer legyen egy saját otthonunk. És most itt állnak előttünk a fiaink, és azt mondják: menjünk el.

– Nem akarunk elmenni innen – mondtam halkan. – Ez az otthonunk. Itt nőttetek fel.

Gergő felsóhajtott. – Apa, ne csináld ezt! Ti mindig azt mondtátok, hogy segíteni akartok nekünk. Most itt a lehetőség.

Katalin sírni kezdett. – Nem így képzeltük a segítséget. Nem úgy, hogy kidobtok minket a saját házunkból!

A következő hetekben minden beszélgetés erről szólt. Márk ügyvédhez ment, hogy megtudja, hogyan lehetne „megoldani” a helyzetet. Gergő ridegen viselkedett velünk, mintha már nem is lennénk a szülei. A lakásban feszültség vibrált; már a reggeli kávé sem esett jól.

Egy este Katalin odafordult hozzám: – Ádám, mit rontottunk el? Miért lettek ilyenek a fiaink?

Nem tudtam válaszolni. Talán túl sokat adtunk nekik? Túl könnyen kaptak meg mindent? Vagy csak ilyen lett ez a világ? A barátaink közül is többen panaszkodtak már: „A mai fiatalok csak az örökségre várnak.” De én mindig hittem benne, hogy nálunk más lesz.

Egyik nap Márk bejelentette: – Találtam egy ügyvédet, aki szerint ha ti tényleg vidékre akartok menni, akkor akár most is átírhatjuk a lakást a nevünkre. Segítünk nektek házat keresni ott lent.

Katalin arca eltorzult a dühtől: – Nem érted? Nem akarunk menni! Ez nem csak egy lakás! Ez az életünk!

Gergő vállat vont: – Akkor legalább adjatok nekünk egy külön szobát. Mi is itt laknánk veletek.

Aznap este Katalin összepakolt pár ruhát és elment a nővéréhez aludni. Egyedül maradtam a nappaliban, ahol minden bútor emlékeket hordozott: Gergő első lépései, Márk karácsonyi versei… Most mindez semmit sem jelentett nekik?

Másnap reggel Gergő odajött hozzám:
– Apa, miért nem érted meg? Nekünk is nehéz. Nem akarunk rosszat.
– Akkor miért érzem úgy, mintha ellenségek lennénk? – kérdeztem vissza.
– Mert nem engedtek felnőni – mondta halkan.

Ez ütött szíven igazán. Talán tényleg hibáztunk? Túl sokat féltettük őket? De hát csak jót akartunk!

Hetekig tartott ez az állóháború. Katalin egyre többet sírt, én egyre többet hallgattam. Végül összeültünk négyen az asztalhoz.

– Nézzétek – kezdtem –, lehet, hogy hibáztunk mi is. De ez nem így megy. Ez nem alku tárgya. Ha egyszer majd már nem leszünk itt, akkor tiétek lesz minden. De amíg élünk, ez az otthonunk.

Márk dühösen felállt: – Akkor majd keresünk más megoldást!

Elmentek. Napokig nem hallottunk róluk. Katalin magába roskadt; én próbáltam tartani magam.

Aztán egy este Gergő visszajött.
– Apa… Sajnálom. Túl messzire mentünk. Csak… annyira nehéz most minden. A lakásárak az egekben vannak, az albérlet horrorisztikus… Féltem attól, hogy sosem lesz saját otthonom.
– Megértem – mondtam –, de nem így kell kérni segítséget.

Végül lassan elkezdtünk újra beszélgetni. Nem lett minden tökéletes; a bizalom megingott. De legalább újra család lettünk valahogy.

Most itt ülök az ablakban és nézem Budapest fényeit. Vajon hol rontottuk el? Lehet-e még igazi család azután is, hogy ennyire megbántottuk egymást? Ti mit tennétek a helyemben?