A csend visszhangjai: Margit története a magányról és családi kötelékekről

– Miért nem jössz haza, Zsuzsi? – kérdezem halkan, miközben a telefon kagylóját szorongatom. A hangom remeg, de próbálom elrejteni a csalódottságot. A vonal túlsó végén lányom sóhajt egyet.

– Tudod, anya, most nagyon sok a munka. Majd talán jövő hónapban… – mondja, de már nem hiszek neki. Az ígéretek üresek lettek, mint a ház, amelyben egyedül élek.

A nappali sarkában álló régi fotelban ülök, körülöttem a múlt emlékei: apám pipája, anyám hímzett terítője, a gyerekek fényképei még abból az időből, amikor minden este együtt vacsoráztunk. Akkoriban még hittem abban, hogy a szeretet mindent legyőz. Mostanra csak a csend maradt társaságomnak.

A fiam, Gábor is ritkán keres. Ha mégis felhív, mindig ugyanaz a téma: „Anya, gondoltál már arra, hogy eladod a házat? Olyan nagy neked egyedül…” Tudom, mire megy ki a játék. Az örökség. A pénz. Az ingatlan. Nem vagyok vak.

Pedig mennyi mindent feladtam értük! Amikor az apjuk elhagyott minket, két állást vállaltam, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Hajnalban keltem, este későn feküdtem, csak hogy minden rendben legyen. Azt hittem, ha mindent feláldozok értük, majd hálásak lesznek. Most úgy érzem, mintha csak egy akadály lennék az útjukban.

Egyik este Gábor váratlanul beállít. Nem hoz virágot, nem kérdezi meg, hogy vagyok. Leül az asztalhoz, és előveszi a papírokat.

– Anya, nézd, ez egy ügyvéd ismerősöm által készített szerződés. Ha aláírod, eladhatjuk a házat, és vehetsz magadnak egy kis lakást a városban. Ott közelebb lennél hozzánk is…

A hangja türelmetlen, szinte parancsoló. Érzem, ahogy összeszorul a torkom.

– És ha én nem akarom eladni? – kérdezem halkan.

Gábor feláll, idegesen járkál.

– Anya! Ez már nem élet így! Egyedül vagy itt ebben a nagy házban. Miért ragaszkodsz hozzá ennyire?

Nem mondom ki hangosan: mert ez az utolsó dolog, ami még az enyém. Minden másomat már elvesztettem.

Aznap este sokáig ülök a sötétben. Hallgatom a ház neszeit: a parketta recsegését, az ablakon beszűrődő szél zúgását. Eszembe jutnak azok az évek, amikor még kicsik voltak. Zsuzsi sírva jött hozzám éjszaka, Gábor pedig mindig azt kérte: „Anya, mesélj még!” Akkoriban azt hittem, örökké tart majd ez a közelség.

Másnap reggel Zsuzsi hív.

– Anya… beszéltem Gáborral. Szerintem tényleg jó lenne eladni a házat. Tudod, mi csak jót akarunk neked…

A hangja fáradt, távoli. Már nem vagyok fontos – csak egy feladat vagyok a listájukon.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni gyakran átjön egy kis beszélgetésre.

– Margitkám – mondja egyszer –, ne hagyd magad! Ez a ház a tiéd! Ha nekik csak az örökség számít… hát szégyelljék magukat!

Elmosolyodom, de belül sírok. Vajon én rontottam el mindent? Túl sokat adtam? Túl keveset követeltem vissza?

Egy vasárnap délután összeszedem magam és meghívom őket ebédre. Megfőzöm Gábor kedvenc paprikás krumpliját és Zsuzsi kedvenc mákos gubáját. De csak Gábor jön el – Zsuzsi lemondja az utolsó pillanatban.

Ebéd közben feszülten ülünk egymással szemben.

– Anya… – kezdi újra –, gondolj bele: ha eladod most jó áron, mindenkinek könnyebb lesz…

Nem bírom tovább.

– Gábor! Neked csak az számít, hogy mennyit kapsz majd utánam? Nem érdekel téged semmi más?

Elhallgat. Látom rajta: meglepte az őszinteségem.

– Nem erről van szó… csak aggódunk érted.

Felállok az asztaltól.

– Ha tényleg aggódnátok értem, néha megkérdeznétek: hogy vagyok? Eljönnétek hozzám csak úgy… Nem csak akkor keresnétek, ha pénzről van szó!

Gábor némán ül tovább. Végül szó nélkül távozik.

Azóta sem hívott fel.

A napok egyformán telnek: reggel kávézom az üres konyhában, délután sétálok egyet a kertben. Néha Ilonka néni átjön egy kis süteménnyel vagy teával. Ő az egyetlen igazi társaságom mostanában.

Este lefekvés előtt gyakran gondolkodom: vajon hol rontottam el? Miért lett ilyen hideg és távoli minden? Lehet-e még valaha igazi családunk?

Talán túl sokat vártam el tőlük… vagy túl keveset magamtól?

Mit gondoltok? Van még remény arra, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz? Vagy végleg elveszett minden?