A csend, amit nem tanítottak meg elviselni – Egy özvegy magyar asszony vallomása

– Anya, kérlek, ne nézz így rám! – mondta Zsófi, miközben a konyhapultnak támaszkodott. A hangja remegett, de próbált erős maradni. – Nem akarom, hogy egyedül legyél abban a nagy házban. Költözz hozzánk!

A szívem összeszorult. Azt hittem, hogy a férjem temetésénél nem lehet nehezebb pillanat, de most, ahogy ott álltam a lányom nappalijában, minden szavam súlyosabbnak tűnt, mint valaha.

– Zsófi, én… nem tudom – suttogtam. – Nem akarok terhet jelenteni nektek.

Ő csak legyintett. – Milyen terhet? Anyu, mi család vagyunk! – De a szemében ott volt valami, amitől még jobban féltem: a sajnálat.

Amikor Laci meghalt, a csend lett a társam. Negyvenhárom évig voltunk együtt. Ő volt a reggeli kávém illata, az esti „jó éjt”, a vasárnapi rántott hús illata a konyhában. Még amikor hallgattunk is, éreztem, hogy ott van. Most viszont minden sarok visszhangzott az emlékektől. A ház nem üres lett, hanem túl tágas. Minden zugban ott lappangott egy-egy közös pillanat: Laci nevetése, ahogy elrontja a palacsintát; a régi karácsonyfadíszek doboza; az öreg karosszék, amiben esténként olvasott.

Zsófi ragaszkodott hozzá, hogy ne maradjak egyedül. Az ő lakásukban mindig zaj volt: a két unokám, Marci és Panni veszekedtek a játékokon, András, a vejem folyton telefonált vagy dolgozott. Az első este náluk úgy éreztem magam, mintha egy idegen országba csöppentem volna. A vacsora alatt Panni hisztizett, mert nem kapott desszertet; Marci az asztal alatt rugdosta a székemet. Zsófi fáradtan mosolygott rám: – Ilyenek ők… – mondta bocsánatkérően.

Éjszaka alig aludtam. A kanapé kemény volt, az ablak alatt zúgott az utca. Hiányzott Laci horkolása, még az is, ahogy néha álmában beszélt. Hajnalban kiosontam a konyhába teát főzni. Zsófi már ott ült pizsamában.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte halkan.

– Nem – feleltem. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek.

– Nem te ébresztettél fel – mondta. – Anyu… tudom, hogy ez nehéz neked. De nekem is az. Félek attól, hogy elveszítelek.

A könnyeim hirtelen törtek elő. Zsófi átölelt. Olyan volt, mintha újra gyerek lenne az ölemben – vagy én lennék az ő gyereke.

A következő hetekben próbáltam beilleszkedni. Segítettem főzni, mosni, mesét olvastam Panninak. De minden mozdulatom idegennek tűnt ebben a házban. András udvarias volt velem, de éreztem rajta a feszültséget: nem szerette, ha beleszólok a gyereknevelésbe.

Egy este Marci sírva jött hozzám: – Mama, anya kiabált velem! – panaszkodott.

– Biztos oka volt rá – próbáltam nyugtatni.

– Régen te sosem kiabáltál anyával? – kérdezte nagy szemekkel.

Elgondolkodtam. Dehogynem kiabáltam. Sokszor veszekedtünk Zsófival kamaszkorában. Most viszont úgy éreztem, mintha minden múltbeli hibám visszaköszönne ebben a lakásban.

Egy vasárnap reggel András félrehívott:

– Magdi néni… beszélhetnénk?

Bólintottam.

– Tudom, hogy most mindenkinek nehéz… De Zsófi nagyon fáradt. Talán jó lenne, ha néha elmenne sétálni vagy találkozna a barátnőivel… Ön sokat segít itthon, de néha úgy érzem, túl sok minden változott egyszerre.

Megértettem: zavarom őket. Nem akartam púp lenni senki hátán.

Aznap este Zsófi leült mellém:

– Anyu… szeretném, ha jól éreznéd magad nálunk. De látom rajtad, hogy szenvedsz. Mi lenne, ha kipróbálnád azt az idősek klubját? Ott talán találnál barátokat…

Féltem ettől az ötlettől is. Idegen emberek között? De végül beadtam a derekam.

Az első nap remegő kézzel léptem be az ajtón. Egy idős férfi sakkozott egy asszonnyal; valaki hangosan nevetett egy másik asztalnál. Leültem egy sarokba és figyeltem őket.

Később odajött hozzám egy kedves arcú nő: – Maga új itt? Éva vagyok.

Elmosolyodtam: – Magdi.

Beszélgetni kezdtünk. Elmesélte az életét: özvegy ő is, három unokája van. Ahogy hallgattam őt, rájöttem: nem vagyok egyedül ebben a fájdalomban.

Hetek teltek el. Egyre bátrabban jártam el otthonról; néha már vártam is ezeket az alkalmakat. Zsófi örült neki: – Látod? Mondtam én!

De esténként még mindig hiányzott Laci. Néha azon kaptam magam, hogy hozzá beszélek: „Laci, mit szólnál ehhez?”

Egy nap Panni odabújt hozzám: – Mama, ugye te már mindig velünk maradsz?

Nem tudtam mit felelni. Vajon tényleg ez lesz az otthonom? Vagy csak menekülök valami elől?

Most itt ülök az ablak előtt és nézem az őszi esőt. A csend már nem olyan ijesztő, de még mindig nem tudom: lehet-e újrakezdeni hetven felett? Vagy csak megtanuljuk elviselni azt a csendet, amit senki sem tanított meg nekünk?

Ti mit gondoltok? Lehet még igazi otthonra találni ennyi év után is?