A családi örökség ára – Egy téli éjszaka emlékei

– Nem maradhatok itt, Zsuzsa! – zokogta Ilona néni, miközben a hideg, dohos szagú sufni ajtajában állt. A hó már vastagon fedte a kertet, a szél pedig úgy süvített át a repedezett falakon, mintha minden reményt ki akarna söpörni belőle. A férjem, Gábor, csak némán állt mellettem, ökölbe szorított kézzel. Nem tudtam eldönteni, hogy harag vagy tehetetlenség feszíti-e jobban.

Aznap este minden megváltozott. Addig azt hittem, hogy a családunkban ugyan vannak viták, de a szeretet mindent áthidal. De amikor megláttam Ilonát abban az üres, fűtetlen sufniban, ahová Joska és Lili – Gábor testvére és annak felesége – száműzték, valami végleg eltört bennem.

– Hogy tehették ezt veled? – kérdeztem halkan, miközben segítettem összeszedni néhány ruhadarabot és egy régi fényképalbumot.

– Azt mondták, nincs hely a házban. Hogy nekik is nehéz. De én láttam… – Ilona hangja elcsuklott. – Láttam az új bútoraikat, az új tévét…

Gábor ekkor már nem bírta tovább. – Elég volt! – kiáltotta. – Anyám nem marad itt egy percet sem! Zsuzsa, hívjuk a taxit.

Aznap éjjel Ilona nálunk aludt. A gyerekeink csendben figyelték, ahogy próbáljuk megnyugtatni a nagymamát. A konyhában ülve Gábor csak annyit mondott: – Ezt soha nem bocsátom meg nekik.

A következő napokban próbáltuk rendezni a helyzetet. Felhívtuk Joskát és Lilit. A telefonbeszélgetés rövid és hideg volt.

– Nem értitek meg, mennyire nehéz nekünk is? – mondta Lili. – Nem tudjuk eltartani az anyátokat! Nekünk is van életünk.

– Dehogyis nem értjük! – válaszoltam dühösen. – De az, hogy egy idős embert egy üres sufniba zártok télen… Ez nem nehézség, ez kegyetlenség!

Joska csak annyit mondott: – Ha ennyire akarjátok gondját viselni, akkor vigyétek! Nekünk ebből elég volt.

Aznap este Gábor leült mellém a kanapéra. – Tudod, Zsuzsa, sosem gondoltam volna, hogy a testvérem képes ilyesmire. Gyerekkorunkban mindig összetartottunk…

– Az emberek változnak – mondtam halkan. – Vagy talán csak most mutatják meg az igazi arcukat.

Ilona lassan kezdett felengedni nálunk. A gyerekekkel sokat beszélgetett, mesélt régi karácsonyokról, amikor még együtt volt a család. De minden történet végén ott bujkált a szomorúság a szemében.

Egy este vacsora után Ilona odafordult hozzám:

– Zsuzsa, én nem akarok terhet jelenteni nektek…

– Nem vagy te teher! – vágtam rá azonnal. – Itt vagy otthon.

De belül éreztem: ez már sosem lesz ugyanaz. A családunkból hiányzik valami. A bizalom.

Közben Joska és Lili továbbra is úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. A Facebookon posztolták az új autójukat, a balatoni nyaralás képeit. Egyetlen szó sem esett Ilonáról.

A faluban persze mindenki tudta, mi történt. Az emberek suttogtak mögöttünk a boltban, néha sajnálkozva néztek ránk. Volt, aki azt mondta: „Minden családban vannak ilyenek.” Mások szerint túlzás volt teljesen megszakítani velük a kapcsolatot.

De én tudtam: ha akkor nem lépünk közbe Gáborral, Ilona talán már nem élne. Egy idős asszonyt magára hagyni a tél közepén… Ez nem csak családi ügy. Ez emberség kérdése.

Az ünnepek közeledtével egyre nehezebb lett mindannyiunknak. Ilona gyakran sírt esténként. A gyerekek is kérdezgették: „Miért nem jön át Joska bácsi meg Lili néni?”

Mit mondhattam volna? Hogy a pénz és az önzés fontosabb lett nekik mindenkinél? Hogy elfelejtették azt, amit anyjuk értük tett egész életében?

Egyik este Gábor hosszan nézett ki az ablakon.

– Szerinted valaha megbocsátok nekik? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – De azt tudom: amit tettünk Ilonáért, azt kellett tennünk.

Most itt ülök, hónapokkal később is visszhangzik bennem minden szó és könnycsepp abból a téli éjszakából. Néha azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan választják az önzést az összetartás helyett?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán megbocsátani ilyet? Vagy vannak határok, amiket soha nem lehet átlépni?