A családi hűség ára – Egy magyar nő története a bizalomról, áldozatról és csalódásról

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszitek velem! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A hangom visszhangzott a panelház vékony falai között, anyám pedig csak némán állt a gáztűzhely mellett, kezében a fakanállal. Apám a fotelben ült, fejét lehajtotta, mintha mindjárt elaludna. De tudtam, hogy nem alszik – csak menekül a valóság elől.

A telefon még mindig rezgett az asztalon. A kijelzőn ott villogott: „Kovácsné Ilona hív.” Már harmadszor próbálkozott ma. Tudtam, mit akar: pénzt kérni. Megint. Mert náluk most „nehéz idők” vannak. És én? Mi most épp elveszítjük apámat, és mindenünket eladjuk, hogy megmentsük az életét.

– Vedd fel, lányom – mondta anyám halkan. – Talán most másról lesz szó.

– Ugyan már! – csattantam fel. – Amikor nekünk volt szükségünk rájuk, mind eltűntek! Most megint én legyek a jó kislány?

Anyám szeme megtelt könnyel. – Nem így neveltelek…

– Pontosan így neveltél! Hogy mindig adjak, mindig segítsek, mindig legyek „jó családtag”! És most? Most ki segít nekünk?

Gyerekkoromban azt hittem, a család szent dolog. Hogy ha baj van, mindenki összefog. Hogy a nagynénik, unokatestvérek, keresztanyák mind ott lesznek, ha szükség lesz rájuk. Hogy a magyar család összetartóbb, mint bármi más. Ezt láttam a filmekben, ezt hallottam a templomban, ezt mondta mindenki a faluban.

Mi tényleg így is éltünk. Apám kisboltja volt a környék mentőöve: ha valakinek nem volt pénze kenyérre, apám adott hitelbe. Ha valaki elvesztette a munkáját, anyám segített neki takarítani vagy gyerekre vigyázni. Én is már tizenhat évesen tanítottam matekot az unokatesóknak ingyen, mert „család vagyunk”.

Aztán jött az a nap. Apám egyre fáradtabb lett, köhögött, lefogyott. Az orvosok hónapokig csak legyintettek: „Biztos stressz.” Végül egy magánklinikán derült ki: daganat. Drága kezelés kellene – gyorsan.

Eladtuk az autót. A lakásomat is – épp most költöztem volna külön. Anyám kivette az utolsó forintot is a megtakarításból. De még így sem volt elég.

– Hívjuk fel Ilonát – javasolta anyám remegő hangon. – Megmondjuk őszintén: most mi vagyunk bajban.

Felhívtuk. Ilona először hallgatott, aztán sóhajtott: – Tudod, Zsuzsa, mi is most új ablakokat vettünk… Nem tudom, hogy tudnék segíteni…

Aztán jött sorban mindenki: Laci bátyám – „most fizetem vissza a lakáshitelt”; Kati néni – „az unokámnak gyűjtök”; még az ismerősök is csak vállat vontak.

Egyedül Marika néni adott tízezer forintot. Ő nyugdíjas, alig él meg hónapról hónapra.

– Ne haragudjatok – mondta sírva –, de többre nem futja.

Megköszöntük. Aztán csend lett otthon.

Apám kezelése elkezdődött. Minden nap egy újabb számla érkezett: gyógyszer, vizsgálat, utazás Pestre. Éjszakánként dolgoztam: online fordításokat vállaltam, délutánonként továbbra is korrepetáltam mások gyerekeit – már pénzért. Anyám három helyen takarított.

Egy este apám megszorította a kezem.

– Ne haragudj rájuk – suttogta. – Az emberek ilyenek lettek. Mindenki magának él.

– De miért? Miért pont akkor hagynak magunkra, amikor nekik annyit adtunk?

Apám csak megrázta a fejét.

A kezelés hatott – egy ideig. Aztán apám állapota romlani kezdett. Anyám teljesen összetört; én próbáltam tartani magam.

Egyik este váratlanul becsöngetett Ilona néni.

– Hoztam egy kis süteményt… Meg hallottam, hogy baj van… – motyogta zavartan.

Anyám udvariasan beinvitálta. Ilona leült az asztalhoz, körbenézett a kopár lakásban (már csak két szék és egy asztal maradt), majd halkan megszólalt:

– Tudod… lehetne úgy is nézni ezt az egészet… hogy mindenki maga felelős a sorsáért…

Anyám arca eltorzult.

– Ilona! Amikor nálatok volt tűz, nálunk aludtatok három hónapig! Amikor Laci elvesztette az állását, apád szerzett neki munkát! Most meg azt mondod: mindenki maga felelős?

Ilona lesütötte a szemét.

– Azóta sok minden változott…

Felálltam.

– Köszönjük a süteményt – mondtam ridegen –, de most inkább magunkban lennénk.

Ilona gyorsan elköszönt és elment.

Aznap este anyámmal ketten sírtunk csendben. Apám már nem érzékelte igazán a világot körülötte.

A temetésen alig jelent meg valaki a családból. Ilona küldött egy koszorút „őszinte részvét” felirattal.

Utána hónapokig nem beszéltem senkivel a rokonságból. Anyám próbált békülni: „Ne haragudj rájuk!” De én nem tudtam megbocsátani.

Egy év telt el. Most már újra dolgozom tanárként egy budapesti gimiben; anyám vidéken maradt egyedül. Néha felhívom Ilonát vagy Lacit – de már nincs miről beszélni igazán.

A legrosszabb az egészben nem is az anyagi veszteség volt – hanem az érzés: mindazt, amit hittem a családról, elvettek tőlem azok, akiket legjobban szerettem.

Azóta sokszor kérdezem magamtól: vajon tényleg érdemes mindig mindent feláldozni másokért? Vagy csak én voltam naiv? Ti mit gondoltok: van még értelme ma Magyarországon feltétel nélkül bízni a családban?