A bűntudat illata: Hogyan szakított szét egy házi készítésű illatgyertya a családomat

– Mi ez a szag? – harsant fel anyám hangja a fürdőszoba ajtajából, miközben én épp a kád szélén ültem, és próbáltam elrejteni a remegő kezemet. A gyertya még csak fél órája égett, de máris éreztem, hogy valami nincs rendben. A levendula és narancs illata helyett fojtogató füst terjengett a levegőben.

– Csak egy illatgyertya, anya – válaszoltam halkan, de már tudtam, hogy ezzel elindítottam valamit, amit nem fogok tudni megállítani.

Anyám arca megkeményedett. – Tudod jól, hogy apád allergiás az ilyenekre! – csattant fel, és már hallottam is a nappaliból apám köhögését. A testvérem, Gergő, az ajtófélfának dőlve nézett rám, szemében az a jól ismert, gúnyos csillogás.

– Gratulálok, Zsófi – mondta halkan –, most aztán tényleg sikerült feldobnod az estét.

A gyertya lángja remegett, ahogy én is. Nem akartam semmi rosszat. Csak egy kis nyugalmat szerettem volna ebben az örökké feszült házban. De nálunk minden apróság képes volt robbanáshoz vezetni.

Apám belépett, arca vörös volt a köhögéstől. – Ki tette ezt? – kérdezte rekedten.

– Én voltam – suttogtam.

– Mindig csak magadra gondolsz! – vágta rá anyám. – Nem elég, hogy egész nap dolgozom, még itthon is nekem kell mindent rendbe hozni!

Gergő közben már a telefonját nyomkodta, de fél füllel hallgatta a vitát. – Legalább most lesz miről posztolni – morogta.

A fürdőszoba hirtelen túl kicsinek tűnt mindannyiunk számára. A gyertya füstje lassan szétterjedt a lakásban, mintha csak a régi sérelmeket hozná felszínre. Anyám a konyhába rohant, ablakot nyitott, apám leült a kanapéra és tovább köhögött. Én ott maradtam a kádban ülve, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Gyerekkorom óta mindig én voltam az, aki próbálta összetartani a családot. Amikor Gergő kamaszkorában elkezdett lázadni, én voltam az, aki leült vele beszélgetni. Amikor anyám és apám veszekedtek a pénz miatt, én sütöttem nekik palacsintát, hátha attól jobb kedvük lesz. De most úgy éreztem, minden igyekezetem hiábavaló volt.

Aznap este senki nem szólt hozzám vacsoránál. A leves hidegen maradt a tányéromban, anyám csak némán kanalazott, apám újságot olvasott, Gergő pedig fejhallgatóval ült mellettem. A csend hangosabb volt minden szónál.

Éjjel nem tudtam aludni. A gyertya maradékát néztem az ablakpárkányon. Vajon tényleg ennyire törékeny a családunk? Egy illatgyertya elég ahhoz, hogy minden darabokra hulljon?

Másnap reggel anyám szó nélkül elment dolgozni. Apám is korán indult, csak egy rövid „Szia”-t dobott oda. Gergő rám sem nézett. Az üresség szinte fájt.

Délután aztán váratlanul hazajött Gergő. Ledobta a táskáját és leült mellém az ágyra.

– Figyelj… nem akartam bunkó lenni tegnap – kezdte halkan. – Csak… tudod milyen ez nálunk. Mindenki ideges mindenen.

– Tudom – mondtam –, de néha úgy érzem, mintha mindenért én lennék a hibás.

Gergő vállat vont. – Szerintem anya és apa már régóta nem boldogok együtt. Mi csak itt vagyunk közöttük.

Ez volt az első alkalom, hogy kimondta valaki közülünk azt, amit mindannyian éreztünk: hogy ez a család már régóta repedezik belülről.

Este anyám hazaért és fáradtan rogyott le mellénk a kanapéra.

– Sajnálom a tegnapit – mondta csendesen. – Túl sok minden nyomja mostanában a vállamat.

Apám is csatlakozott hozzánk. Sokáig csak ültünk némán. Végül megszólalt:

– Talán beszélnünk kellene arról, ami bánt minket.

Aznap este először éreztem azt, hogy talán mégis van remény. Hogy talán egy illatgyertya nem csak rombolni tud, hanem segíthet is abban, hogy kimondjuk végre azt, amit eddig elfojtottunk magunkban.

De vajon tényleg elég egy beszélgetés ahhoz, hogy helyrehozzuk mindazt, ami évek alatt elromlott? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?