„A bátyám, 43 éves, nőtlen – és anyánkat hibáztatom”

– Miért nem hívod el azt a kedves lányt a könyvtárból, Gábor? – kérdezi anyánk már harmadszor ezen a vasárnapi ebéden, miközben a rántott húsból próbál egy újabb adagot a tányérjára tenni.

Gábor csak lesüti a szemét, és a krumplipürét piszkálja. Én, mint mindig, érzem, hogy a levegő megfagy. Apánk már régóta nem szól bele ezekbe a beszélgetésekbe, csak csendben kanalazza a levest. Én viszont nem bírom tovább.

– Anya, hagyd már abba! – szólalok meg halkan, de határozottan. – Gábor felnőtt ember. Nem kell minden vasárnap ezt hallgatnia.

Anyánk rám néz, szeme villan. – Csak aggódom érte! Nem akarom, hogy egyedül maradjon. Nézd meg, már 43 éves, és még mindig semmi… Se feleség, se gyerek. Ez normális szerinted?

Gábor ekkor feláll az asztaltól. – Kimegyek sétálni – mondja halkan, és már csukja is maga mögött az ajtót.

A csend nyomasztó. Anyánk sóhajt egyet, majd rám néz. – Te legalább próbálj meg normális életet élni! – mondja fáradtan.

Én csak bólintok, de belül forr bennem a düh. Mert tudom, hogy Gábor nem véletlenül ilyen. Mindig is ő volt anyánk szeme fénye. Mindentől óvta, mindentől féltette. Ha elesett az óvodában, anyánk rohant érte; ha rossz jegyet kapott, anyánk ment be az iskolába reklamálni. Soha nem engedte meg neki, hogy hibázzon, hogy önálló legyen.

Gyerekként irigyeltem Gábort. Úgy tűnt, neki mindent szabad. De később rájöttem: ő valójában soha nem dönthetett semmiről. Mindig anyánk mondta meg, mit vegyen fel, hova menjen, kivel barátkozzon. Amikor tizenhat évesen először szerelmes lett egy lányba az iskolából – Eszternek hívták –, anyánk azt mondta: „Nem hozzád való.” És Gábor hallgatott rá.

Azóta sem volt komoly kapcsolata. Mindig talált valami kifogást: túl elfoglalt a munkája miatt (egy könyvtárban dolgozik), vagy épp nem érzi magát elég jónak senkihez. De én tudom: anyánk hangja ott visszhangzik a fejében minden döntésnél.

Egyik este leültem vele beszélgetni a régi gyerekszobában, ahol még mindig ugyanazok a poszterek lógnak a falon.

– Gábor, nem gondolod, hogy ideje lenne végre magad miatt élni? – kérdeztem tőle óvatosan.

Sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Félek. Mi van, ha elrontom? Ha csalódást okozok?
– Kinek? – kérdeztem vissza.
– Anyának… neked… mindenkinek.

Akkor értettem meg igazán: Gábor soha nem tanulta meg, hogy hibázni lehet. Hogy az élet nem arról szól, hogy mindig megfeleljünk valakinek.

Azóta próbálom bátorítani. Elhívom magammal baráti összejövetelekre, próbálom rávenni, hogy menjen el randizni. Néha úgy tűnik, sikerül kimozdítani a komfortzónájából; máskor visszahúzódik a csigaházába.

Anyánk közben egyre jobban aggódik. A szomszédok már suttognak: „Mi lehet ezzel a Gáborral? Miért nincs még családja?” Anyánk pedig minden alkalommal magát sajnáltatja: „Én mindent megtettem érte…”

De vajon tényleg mindent megtett? Vagy épp túl sokat tett?

Egyik este apánkkal ültem kint a teraszon. Ő ritkán beszél az érzéseiről, de most halkan megszólalt:
– Tudod, fiacskám… néha azzal ártunk a legtöbbet, ha túlzottan óvjuk azt, akit szeretünk.

Ez a mondat belém égett.

Most itt ülök a régi családi házban, nézem Gábort, ahogy csendben olvas a sarokban. Anyánk a konyhában zörög, apánk tévét néz. Minden ugyanúgy van kívülről – de belül minden darabokra hullott.

Vajon lehet még változtatni ezen? Vagy már késő? Ti mit gondoltok: tényleg csak anyánk hibája ez? Vagy mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy Gábor ilyen lett?