A barátság ára: Egy szülés, egy titok, és egy házasság vége

– Tartsd még egy kicsit, Eszter! Már látszik a feje! – kiáltotta a szülésznő, miközben én Eszter izzadt kezét szorítottam. A kórházi neonfények alatt minden olyan valószerűtlennek tűnt, mintha egy rossz álomban lennék. A „Apa” feliratú karszalag a csuklómon szorosan feszült, de Eszter ragaszkodott hozzá, hogy én legyek mellette, mivel a párja, Zoli külföldön dolgozott és nem ért haza időben.

– Lélegezz velem! – suttogtam neki, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt: közös gimis bulik, szerelmi csalódások, éjszakai beszélgetések a Margitszigeten. Most pedig itt vagyok, a legjobb barátnőm mellett élete legnehezebb és legszebb pillanatában.

A baba felsírt. Eszter zokogott a fáradtságtól és a boldogságtól. Megöleltem, és úgy éreztem, semmi sem választhat el minket egymástól. Akkor még nem tudtam, hogy az életem legnagyobb árulása már ott lappang a kórházi szobában.

A következő napokban mindenben segítettem Eszternek. Pelenkát cseréltem, teát főztem, vigyáztam a babára, amikor ő aludt. Gábor, a férjem is gyakran bejött meglátogatni minket – mindig hozott valami apróságot Eszternek vagy a babának. Néha furcsán nézett rám, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak elmosolyodott.

Egy délután Eszter elaludt a babával a karjában. Óvatosan áttettem a kisfiút a kiságyba, és pelenkát akartam cserélni rajta. Ahogy lehúztam a rugdalózót, megakadt a szemem egy anyajegyen a baba combján. Pontosan ugyanilyen anyajegye van Gábornak is – ugyanott, ugyanakkora.

Először csak nevettem magamban: milyen vicces véletlen! De aztán elkezdtem számolni az időket. Eszter terhessége… az a bizonyos céges buli… amikor Gábor is ott volt… és Eszter másnap reggel furcsán viselkedett. Akkor azt hittem, csak másnapos.

A gondolat egyre jobban fojtogatott. Este otthon Gábort néztem vacsora közben. Ő kerülte a tekintetemet.

– Gábor – kezdtem halkan –, neked van anyajegyed a bal combodon, ugye?

– Hogy jön ez most ide? – kérdezte idegesen.

– A babának is van. Pont ugyanott.

Gábor letette a villát. Az arca elsápadt.

– Mit akarsz ezzel mondani? – suttogta.

– Csak azt akarom tudni… – remegett a hangom –, hogy te vagy-e az apja.

Csend lett. Csak az óra kattogását hallottam.

– Egyszer volt… – mondta végül Gábor. – Azon a céges bulin… nagyon részegek voltunk… Nem akartuk… Esküszöm, csak egyszer történt meg!

A világ megállt körülöttem. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.

– És Eszter tudja? – kérdeztem.

– Nem… azt hiszi, Zoli az apa.

Másnap reggel Eszterhez mentem. A szemébe néztem, és láttam benne a félelmet.

– Tudod te is? – kérdezte halkan.

– Most már igen – feleltem könnyeimmel küszködve.

Eszter zokogva omlott össze előttem.

– Nem akartam tönkretenni semmit! Annyira szégyellem magam! Zoli sosem tudhatja meg…

– És én? Nekem hogyan tovább? – kérdeztem kétségbeesetten.

Azóta minden nap azon gondolkodom: elmondjam-e Zolinak az igazat? Megbocsássak-e Gábornak vagy örökre vége mindennek? Barátság, házasság, bizalom – mind egyszerre omlott össze bennem.

Vajon lehet újrakezdeni ekkora árulás után? Ti mit tennétek a helyemben?