Újra várandósan: Egy magyar család küzdelmei a növekvő teher alatt

– Nem hiszem el, hogy ezt megint megtetted velem! – Gábor hangja élesebben hasított bele a panelház csendjébe, mint a villamos csikorgása odakint. A konyhaasztalnál ültem, kezem a hasamon, ahol már ott növekedett a negyedik gyermekünk. A legkisebb, Áron, még csak nyolc hónapos volt, és most újra babát várok. A konyhában terjengő kávéillat sem tudta elnyomni a feszültséget.

– Nem egyedül csináltam, Gábor – suttogtam, de a hangom remegett. A gyerekek a szobában játszottak, de minden neszre összerezzentem, nehogy meghallják a veszekedést.

Gábor fel-alá járkált, mint egy ketrecbe zárt állat. – Hogy fogjuk ezt megoldani? Már most is alig bírjuk! A fizetésem nem elég négy gyerekre! – A hangja megtört, ahogy kimondta az utolsó szót.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. A lakásunk szűkös, minden fillért meg kell néznünk. A múlt hónapban is csak úgy tudtuk kifizetni a villanyszámlát, hogy anyám adott kölcsön. És most itt vagyok, újra várandósan.

Aznap este nem tudtam aludni. Áron sírt, én ringattam a karomban, miközben a gondolataim cikáztak. Vajon önzőség volt újabb gyereket vállalni? Vagy csak az élet sodort ide minket? Gábor mellettem feküdt, de mintha kilométerekre lett volna tőlem. Az utóbbi időben egyre többször éreztem ezt a távolságot.

Másnap reggel anyám hívott. – Kislányom, jól vagy? Olyan fáradtnak tűntél tegnap.

– Jól vagyok, csak… – elakadtam. Nem akartam neki elmondani mindent. Mindig azt mondta: „A gyerek áldás.” De most úgy éreztem, inkább teher.

A munkahelyemen is nehéz volt koncentrálni. Az óvodában dolgozom dajkaként, egész nap más gyerekeket nevelek, miközben a sajátjaimra alig jut időm és energiám. A kolléganőm, Zsuzsa odasúgta: – Hallottam, hogy megint babát vársz. Hogy bírod?

– Néha magam sem tudom – válaszoltam őszintén.

Este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült. – Beszéltem a főnökömmel – mondta halkan. – Talán kapok túlórát. De nem tudom, meddig bírom ezt.

– Én sem – mondtam ki végül.

A következő hetekben minden nap harc volt. A gyerekek betegeskedtek, Áron fogzott és egész éjjel sírt. A nagyobbak, Lilla és Marci is egyre többet veszekedtek egymással. Gábor egyre távolabb került tőlem. Egy este azt mondta:

– Nem akarom ezt az egészet. Nem így képzeltem el az életünket.

– És szerinted én igen? – csattantam fel. – Szerinted nekem könnyű? Én vagyok itthon velük egész nap! Én aggódom azon, miből veszünk pelenkát!

Sírtam. Ő is sírt. De nem ölelt át.

Egyik nap Lilla odajött hozzám:

– Anya, miért sírsz mindig?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak magamhoz öleltem.

Aztán egy reggel Gábor nem jött haza éjszakai műszakból időben. Felhívtam, de nem vette fel. Később üzenetet kaptam: „Szükségem van egy kis időre.”

Összeomlottam. Anyám jött át segíteni. Ő főzött, játszott a gyerekekkel, én pedig csak ültem az ágy szélén és bámultam a semmibe.

– Kislányom – mondta anyám –, erős vagy. Megoldod ezt is.

De én már nem hittem magamban.

Pár nap múlva Gábor hazajött. Fáradt volt és megtört.

– Sajnálom – mondta halkan. – Félek attól, hogy nem vagyok elég jó apa. Félek attól is, hogy elveszítelek titeket.

– Én is félek – suttogtam.

Leültünk egymás mellé és hosszú ideig csak csendben ültünk. A gyerekek odabújtak hozzánk. Akkor éreztem először hetek óta valami halvány reményt.

Azóta is nehéz minden nap. Az anyagi gondok nem múltak el varázsütésre. Néha még mindig veszekedünk Gáborral, néha sírok titokban éjszaka. De próbálunk együtt maradni és hinni abban, hogy valahogy megoldjuk.

Néha azon gondolkodom: Vajon hány magyar család él át hasonlót? Hányan érzik úgy, hogy túl nagy teher nehezedik rájuk? És vajon tényleg minden gyerek áldás? Vagy csak próbáljuk ezt hinni, hogy ne omoljunk össze teljesen?