Zamárdi árnyai: Egy jegyzet, amely mindent felforgatott

– Hova mész már megint, Gábor? – csattant fel Éva hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonomat bámultam. A kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott.

– Csak egy céges megbeszélés lesz Zamárdiban, mondtam már – válaszoltam fojtottan. Nem néztem rá, mert tudtam, hogy átlát rajtam. Az utóbbi hetekben minden mozdulatomat gyanakvás kísérte.

– Péntek este? – kérdezte, és a hangjában ott volt az a keserűség, amitől mindig összeszorult a gyomrom. – A gyerekek is várnak rád. Lilla egész héten azt hajtogatta, hogy apával akar társasozni.

Azt hittem, már megszoktam ezt a feszültséget. De most valami végleg eltört bennem. Felálltam, és elindultam a háló felé, hogy összepakoljak. Éva utánam szólt:

– Gábor! Ha most elmész, nem tudom, lesz-e még visszaút.

Nem válaszoltam. Nem voltam rá képes.

A vonaton ülve bámultam ki az ablakon, a Balaton partján suhant el a táj. A cég új projektje mindent vitt: túlórák, hétvégi meetingek, folyamatos stressz. És ott volt Dóra is – a projektvezető. Magabiztos, okos, mindig mosolygott rám egy kicsit másképp, mint a többiekre. Az első pillanattól éreztem, hogy veszélyes játékot játszom.

A zamárdi hotelben mindenki együtt vacsorázott. Dóra mellém ült, poharunk összekoccant. – Fáradtnak tűnsz – mondta halkan. – Otthon minden rendben?

– Persze – hazudtam automatikusan.

– Tudod, Gábor… néha muszáj magunkat előtérbe helyezni. Nem lehet mindig csak másoknak megfelelni.

A szavai beleégtek az agyamba. Az este végén Dóra megérintette a kezemet. Nem tiltakoztam. Az éjszaka gyorsan elmosódott: bor, nevetés, egyetlen csók… és minden megváltozott.

Másnap reggel bűntudattal ébredtem. A telefonomon egy üzenet Évától: „Lilla sírt este. Nem tudtam megnyugtatni.”

Hazafelé a vonaton csak bámultam magam elé. Otthon csend fogadott. A lakásban furcsa rend uralkodott – túl nagy rend. Az asztalon egy papír várt rám:

„Gábor! Elmentünk anyuhoz pár napra. Gondolkodnom kell. Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot és titkolózást. Ha fontosak vagyunk neked, mutasd meg végre.”

Összerogytam a széken. A jegyzet szavai visszhangoztak bennem. Hirtelen minden jelentéktelenné vált: a projekt, a céges siker, Dóra mosolya.

A következő napokban próbáltam dolgozni, de minden mozdulatom automatikus volt. Dóra keresett, de nem vettem fel. Egyik este anyám hívott:

– Fiam, Éva itt van a gyerekekkel. Nagyon rosszul van… Mi történt köztetek?

– Hibáztam, anya – suttogtam.

– Akkor javítsd ki! – mondta szigorúan.

Elmentem hozzájuk vidékre. Lilla először nem akart hozzám jönni, csak sírt Éva ölében.

– Miért nem vagy velünk soha? – kérdezte végül remegő hangon.

Éva rám nézett: – Mit akarsz most mondani? Hogy minden rendben lesz? Hogy nem történt semmi?

Nem tudtam hazudni többé.

– Elrontottam mindent – mondtam ki végül. – Nem tudom visszacsinálni… de szeretlek benneteket. És ha kell, mindent újrakezdek.

Éva sokáig hallgatott. – Egy feltétellel – mondta végül halkan. – Hogy őszinte leszel végre. És hogy nem csak akkor leszel jelen, amikor már késő.

A következő hetekben keményen dolgoztam magamon. Felmondtam a cégnél – Dóra próbált visszatartani, de nemet mondtam neki is.

A családom lassan visszafogadott. Lilla újra mosolygott rám esténként társasjáték közben. Éva még mindig óvatos volt, de már nem volt köztünk az a fal.

Egy este Éva odafordult hozzám:

– Megbocsátani lehet… de felejteni nem biztos. Te mit gondolsz? Az ember tényleg képes újrakezdeni ott, ahol egyszer mindent elveszített?

Néha még most is felteszem magamnak ezt a kérdést: Vajon hányan választják ma Magyarországon a munkát a család helyett? És hányan bánják meg később? Várom a ti történeteiteket is…