Szeretet, amely sosem volt az enyém – Egy magyar nő vallomása a házasságról, amelyben csak az egyik fél szeretett igazán

– Miért nem tudsz végre boldog lenni? – csattant fel anyám, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta a panelkonyhában. – Minden nő örülne, ha ilyen férje lenne, mint a Gábor!

Ott ültem a konyhaasztalnál, a szürke linóleumon kopogott a kanál, és úgy éreztem, mintha minden egyes mozdulattal egyre mélyebbre süllyednék abba a gödörbe, amit magamnak ástam. A húsleves illata keveredett a szorongásommal. Gábor a nappaliban nézte a Fradi meccset, időnként bekiabált: – Zsuzsa, kérsz még teát?

Nem válaszoltam. Anyám tovább folytatta:
– Nézd meg Magdit! Az is hozzáment a Lacihoz, pedig nem volt szerelmes. Most meg boldog két gyerekkel. Az élet nem romantikus regény!

Akkor már harmincnégy éves voltam. Egyedül éltem egy albérletben Zuglóban, festőként próbáltam megélni, de legtöbbször csak tanítottam gyerekeket rajzolni egy művelődési házban. A barátnőim sorra férjhez mentek, gyerekeik lettek. Én maradtam a „furcsa művészlány”, akinek mindig „túl nagyok az elvárásai”.

Gábort egy buszmegállóban ismertem meg. Egyik reggel, amikor épp a telefonomat nyomkodtam, odalépett hozzám.
– Szia! Nem akarsz velem kávézni menni?

Felnéztem rá. Magas volt, barna hajú, szemüveges. Nem volt benne semmi különös – de nem is volt visszataszító. Udvariasan visszautasítottam.
– Köszönöm, de sietek dolgozni.

Másnap ugyanott várt.
– Tudom, hogy sietsz, de legalább egy nevet adj nekem! – mosolygott.

Így kezdődött minden. Gábor kitartó volt. Hetekig várt rám reggelente. Egy idő után már vártam is a találkozást – nem azért, mert beleszerettem volna, hanem mert jólesett valakinek fontosnak lenni.

A családom hamar megtudta róla. Anyám rögtön lecsapott rá:
– Végre egy rendes fiú! Mérnök! Saját lakása van Újpesten! Nem iszik, nem dohányzik!

Éreztem a nyomást. A barátnőim is biztattak:
– Zsuzsa, ne válogass már annyit! A szerelem úgyis elmúlik. A biztonság marad.

Gábor szerelmes volt belém. Mindent megtett értem: virágot hozott, elvitt színházba, segített festéket venni. Néha úgy nézett rám, mintha én lennék az egész világa.

De én… én csak hálás voltam neki. Nem éreztem azt a forróságot a mellkasomban, amit régen gondoltam a szerelemről. Csak azt éreztem: végre valaki akar engem.

Egy év után megkérte a kezemet egy elegáns étteremben.
– Zsuzsa, hozzám jössz feleségül? – kérdezte remegő hangon.

A pincér már hozta is a pezsgőt. Az egész étterem minket nézett. Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Ha most nemet mondasz, örökre egyedül maradsz!”

– Igen – suttogtam.

Az esküvőnk kicsi volt, de szép. A szüleim sírtak örömükben. Gábor anyja átölelt: – Végre lesz unokám!

Az első hónapokban mindenki azt mondta: milyen szép pár vagyunk! Gábor mindent megtett értem: reggelit csinált, elvitt kirándulni a Dunakanyarba, esténként együtt néztük a filmeket.

De én egyre üresebbnek éreztem magam. Próbáltam szeretni őt – igazán próbáltam! – de valahogy nem ment. Amikor hozzám ért, összerezzentem. Amikor megcsókolt, csak tűrtem.

Egy este Gábor átölelt hátulról főzés közben:
– Szeretlek, Zsuzsa! – súgta a fülembe.

Én csak álltam mozdulatlanul.
– Én is… – mondtam halkan, de tudtam: hazudok.

A családomban senki sem beszélt az érzésekről. Anyám mindig azt mondta: „A férfi dolga dolgozni és eltartani a családot. A nő dolga alkalmazkodni.” Apám sosem ölelt meg minket gyerekkoromban. Szeretet helyett elvárások voltak.

A barátnőim irigyeltek:
– Neked legalább rendes férjed van! Az enyém csak ül otthon és sörözik!

De én minden este sírtam titokban a fürdőszobában. Néha azt kívántam: bárcsak történne valami nagy baj – csak hogy legyen okom kilépni ebből az életből.

Gábor mindent észrevett.
– Mi baj van veled? Nem vagy boldog velem? – kérdezte egy este.

Nem tudtam mit mondani.
– Csak fáradt vagyok…

Ő mindent elhitt. Még jobban igyekezett kedves lenni.

Egy év után elkezdtek kérdezgetni: „Mikor lesz baba?” Anyám minden vasárnap ezzel nyaggatott:
– Zsuzsa, ne várjatok sokáig! Az idő megy!

De én nem akartam gyereket ebbe a házasságba. Nem akartam továbbadni ezt az ürességet.

Egy nap találkoztam régi szerelmemmel, Andrással egy kiállításon. Ő volt az egyetlen férfi az életemben, akibe valaha igazán szerelmes voltam – de ő sosem akart családot, csak utazni és festeni Párizsban.

Beszélgettünk órákig egy presszóban. Megkérdezte:
– Boldog vagy?

Nem tudtam válaszolni.
– Gábor jó ember – mondtam végül.
– De te nem vagy boldog – mondta ki helyettem is az igazságot.

Hazamentem és egész éjjel sírtam.

Másnap reggel Gábor rám nézett:
– Valami baj van? Megcsaltál?

Megráztam a fejemet:
– Nem… csak… nem tudom, mit akarok az élettől.

Ő leült mellém az ágyra:
– Én mindent megadok neked! Mit tehetnék még?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak ültem ott némán.

Azóta eltelt három év. Minden nap ugyanaz: reggeli együtt, munka külön-külön, este közös vacsora és csendes tévézés. Gábor még mindig szeret engem – vagy legalábbis azt hiszi. Én pedig minden nap próbálom eljátszani a boldog feleséget.

Néha azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan házasodnak meg csak azért, mert félnek az egyedülléttől? Hányan hiszik el azt a hazugságot, hogy „a szeretet majd kialakul”?

Anyám szerint minden rendben van velem: van lakásom, férjem, biztos egzisztenciám. De én minden este úgy érzem magam, mint egy színésznő egy rossz darabban.

A barátnőim továbbra is irigyelnek – de egyikük sem tudja az igazat.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt Budapest felett. Arra gondolok: vajon jobb lenne-e egyedül? Vagy tényleg igaza van anyámnak: „Az élet nem kívánságműsor”?

Ti mit gondoltok? Lehet-e boldogan élni szeretet nélkül? Vagy inkább vállaljuk az egyedüllétet és az őszinteséget? Várom a véleményeteket…