Összetört üvegház és női furfang: hogyan majdnem szakadt szét két magyar család egyetlen intrika miatt

– Kata, mindenem oda! – zokogott Ágnes, miközben a konyhám közepén állt, a könnyei az asztalterítőre hullottak. – Valaki éjjel betörte az üvegházamat! Az összes paradicsompalánta, uborka, paprika… mindent tönkretettek! Hogy fogom ezt elmondani a gyerekeknek? Hogy fogunk ebből kijönni? – A hangja remegett, a keze görcsösen markolta a bögrét.

Én csak álltam ott, szótlanul. A reggeli kávém kihűlt, a gyomromban görcs. Ágnes mindig is érzékeny volt, de most valami más is volt a levegőben. Az utóbbi hetekben túl gyakran jött át – hol cukorért, hol tojásért, hol csak úgy, beszélgetni. És mindig túl szép volt ahhoz képest, hogy kertészkedni indulna. A férjem, Tamás, csak legyintett: „Ne gondolj rosszra, Kata. Ágnes ilyen.”

De én éreztem valamit. Egy nő megérzi az ilyet. És most, ahogy ott ült előttem összetörten, egyszerre sajnáltam és gyanakodtam is rá.

– Segítünk helyrehozni – mondtam végül. – Tamás majd megnézi délután. Tudod, hogy arany keze van.

Ágnes hirtelen felkapta a fejét.

– Tamás? – kérdezte túl gyorsan. – Jaj, hát… nem akarok terhet rakni rátok. De ha tényleg ráérne…

A hangjában valami furcsa csillogás volt. Éreztem, hogy nem csak az üvegház miatt jött át hozzánk.

Aztán délután Tamás tényleg átment megnézni a kárt. Én az ablakból figyeltem őket: Ágnes túl közel állt hozzá, túl sokat nevetett, túl sokat simította hátra a haját. Tamás zavartan vakarta a fejét, de nem húzódott el.

Este szóvá tettem neki.

– Szerinted normális ez? Hogy Ágnes minden nap itt van? Hogy mindent tőled kér?

Tamás sóhajtott.

– Kata, ne csinálj jelenetet. Tudod jól, hogy nekem csak te vagy. Ágnesnek most nehéz… A férje, Zoli megint elment inni. Egyedül van mindennel.

– De miért pont hozzánk jön mindig? – kérdeztem halkan.

Tamás nem válaszolt.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, a gondolataim csak Ágnes körül jártak. Vajon tényleg csak segítséget akar? Vagy valami többet?

Másnap reggel újabb fordulatot vett az ügy: Zoli, Ágnes férje, részegen állított be hozzánk.

– Kata… – motyogta – beszélhetnék Tamással?

Kimentek az udvarra. Hallottam Zoli dühös hangját:

– Te is tudod, hogy Ágnes nem normális mostanában! Mindenki rólam beszél a faluban! Hogy nem vagyok férfi! Hogy még az üvegházat sem tudom megvédeni! Azt mondják, te… te segítesz neki mindenben!

Tamás halkan válaszolt:

– Zoli, én csak segíteni akarok. De neked kellene ott lenned mellette. Nem nekem.

Zoli sírva fakadt. Soha nem láttam még férfit így sírni.

Aznap este Ágnes újra átjött hozzám. Most már nem sírt – inkább dühös volt.

– Miért mondtad el Zolinak? – szegezte nekem a kérdést.

– Mit mondtam volna el?

– Hogy Tamás segít nekem! Most Zoli azt hiszi… azt hiszi…

– Mit hisz? – kérdeztem keményen.

Ágnes lesütötte a szemét.

– Semmit… csak… félek egyedül maradni.

Akkor értettem meg: Ágnes nem csak segítséget akart. Ő Tamást akarta magának. És ezért képes volt mindent kockára tenni – még azt is, hogy két család szétszakadjon.

A következő napokban furcsa dolgok történtek: valaki elhintette a faluban, hogy Tamás és Ágnes között „túl közeli” a viszony. A pletyka gyorsan terjedt: a boltban összesúgtak mögöttem, a játszótéren elhallgattak mellettem az anyukák. Még anyósom is rám telefonált:

– Kata, igaz ez? Ugye nem hagyod, hogy egy ilyen nő tönkretegye a családodat?

A gyomrom összeszorult. Dühös voltam Ágnesre – de magamra is. Miért engedtem be ennyire az életünkbe?

Egy este Tamás fáradtan ült le mellém.

– Nem bírom tovább ezt a feszültséget – mondta halkan. – Szeretlek téged. De ha nem bízol bennem…

– Nem benned nem bízom – suttogtam –, hanem abban, hogy egyesek meddig képesek elmenni azért, hogy boldogok legyenek.

Aznap este döntöttem: beszélek Ágnessel nyíltan.

Másnap reggel átmentem hozzá. Az udvaron ülve vártam meg, amíg kijön.

– Ágnes – kezdtem –, tudom, mit akarsz. De kérlek… ne rombold szét azt, ami nekünk van! Segítek neked mindenben – de Tamást hagyd ki ebből!

Ágnes először tagadott:

– Nem értem, miről beszélsz!

De aztán eltört benne valami. Sírva fakadt.

– Zoli már nem szeret engem… mindig csak iszik… én meg félek egyedül maradni! Te mindened megvan: szerető férj, rendes gyerekek… Nekem semmim nincs!

Megöleltem őt. Akkor először éreztem igazán sajnálatot iránta – de haragot is magam iránt: miért nem vettem észre előbb?

A következő hetekben lassan helyreállt a rend: Tamás visszahúzódott, Zoli elment elvonóra, Ágnes pedig elkezdett dolgozni egy helyi boltban. Az üvegházat együtt hoztuk helyre – de már soha nem volt olyan köztünk a viszony, mint régen.

A faluban még sokáig beszéltek rólunk: ki hibázott nagyobbat? Én, mert túl jóhiszemű voltam? Tamás, mert segített egy bajba jutott nőnek? Vagy Ágnes, aki inkább rombolni akart maga körül mindent?

Most itt ülök a kertben egy pohár borral és nézem az újra zöldellő üvegházat. Vajon tényleg lehet boldogságot építeni mások romjain? Vagy mindenki egyszer megfizet ezért az árért?

Ti mit gondoltok: hol húzódik a határ segítés és naivitás között? És vajon mennyit ér meg egy család békéje?