Minden, ami a tiéd, végül a tiéd marad – Egy örökség árnyékában
– Nem fogod elhinni, mit mondott Sándor bácsi a temetés után – sziszegtem a fogaim között, miközben a konyhaasztalra csaptam a bögrét. A tea kilöttyent, Mariann néni rám nézett, szeme sarkában mély ráncokkal. – Azt mondta, hogy a ház nem is az enyém! Hogy apám neki ígérte, amikor még fiatalok voltak! Hogy neki jár!
– Ne hagyd magad, Zsófi! – csattant fel Mariann néni, és úgy nézett rám, mintha egyszerre lenne anyám és védőügyvédem. – A te szüleid építették ezt a házat. Te nőttél itt fel. Ki másé lenne?
A szívem vadul vert. Az egész temetés alatt csak bámultam a fekete ruhás embereket, akik suttogva néztek rám. Anyám és apám egy autóbalesetben haltak meg, egyetlen pillanat alatt elvesztettem mindent. Most pedig itt volt Sándor bácsi, apám öccse, aki sosem segített semmiben, de most hirtelen mindenhez joga lett.
– Szerinted tényleg elveheti? – kérdeztem halkan.
Mariann néni sóhajtott. – Magyarországon minden lehetséges. Ha van pénze ügyvédre… De ne félj! Nem hagyom, hogy az utcára kerülj!
A házunk egy kisváros szélén állt, öreg diófa árnyékában. Gyerekkoromban azt hittem, örökké itt fogok élni. Most viszont minden szoba idegennek tűnt. Minden tárgy emlékeztetett arra, amit elvesztettem.
A temetés utáni héten Sándor bácsi újra megjelent. Kopogott az ajtón, mintha csak vendégségbe jött volna.
– Zsófikám, beszélnünk kell – mondta mézes-mázasan. – Tudod, apáddal annak idején megbeszéltük, hogy ha bármi történik vele…
– Nem beszéltetek meg semmit! – vágtam közbe remegő hangon. – Anyám is mindig azt mondta, hogy ez a ház az én otthonom lesz.
– Az élet nem ilyen egyszerű – sóhajtott Sándor bácsi. – Nézd, nekem is családom van. A fiamnak lakás kellene…
– Nekem is családom volt! – csattantam fel. – És most már csak ez maradt!
Mariann néni mögöttem állt, keze a vállamon. – Sándor, szégyelld magad! Hogy tudsz ilyet mondani egy gyászoló gyereknek?
Sándor bácsi arca elkomorult. – Nem vagy már gyerek, Zsófia. Felnőtt vagy. Tudnod kell, hogy az életben mindent meg kell harcolni.
Aznap este nem tudtam aludni. Mariann néni teát főzött nekem, de csak bámultam ki az ablakon a sötét kertbe. Eszembe jutottak apám szavai: „Ami a tiéd, azt senki nem veheti el tőled igazán.” De most úgy éreztem, mindenki el akarja venni tőlem azt a keveset is, ami maradt.
A következő hetekben Sándor bácsi ügyvédet fogadott. Papírokat küldött postán: felszólításokat, idézéseket. Minden nap rettegve nyitottam ki a postaládát.
– Zsófi, ne hagyd magad! – ismételte Mariann néni újra és újra. – Ha kell, elmegyek veled a bíróságra is.
De én féltem. Nem volt pénzem ügyvédre. Az egyetem mellett dolgoztam egy pékségben hajnalonta, hogy legyen miből élni. Az osztálytársaim közül senki sem tudta igazán, min megyek keresztül.
Egyik este András barátom hívott fel.
– Mi van veled mostanában? Eltűntél teljesen.
– Semmi… csak sok a dolgom – hazudtam.
– Zsófi… tudom, hogy baj van. Ha beszélni akarsz…
Elhallgattam. Nem akartam ráterhelni a gondjaimat.
A bírósági idézés napján Mariann néni velem jött Pestre. A tárgyalóteremben Sándor bácsi magabiztosan mosolygott rám.
– Látod? – súgta Mariann néni. – Neki csak pénz számít.
Az ügyvédje hosszasan beszélt arról, hogy apám állítólag szóban neki ígérte a házat. Én csak ültem ott némán, és próbáltam nem sírni.
A bíró végül azt mondta:
– Írásos végrendelet hiányában az öröklési rend szerint járunk el.
Sándor bácsi arca eltorzult.
A tárgyalás után Mariann néni átölelt.
– Látod? Nem vehetik el tőled azt, ami jogosan a tiéd!
De én mégsem éreztem győztesnek magam. A család szétszakadt. Sándor bácsi felesége üzeneteket írt nekem Facebookon: „Remélem boldog vagy! Elvetted a fiunk jövőjét!”
Az utcán ismerősök suttogtak mögöttem: „Láttad? Az a lány most már gazdag lesz…”
De én csak üresnek éreztem magam.
Egy este András átjött hozzánk.
– Miért nem adod el ezt az egészet? Elköltözhetnél Pestre, új életet kezdhetnél!
– És hova mennék? Ez az otthonom… vagy legalábbis az volt.
Mariann néni csendben mosogatott mögöttünk.
– Az otthon nem csak falakból áll – mondta halkan. – Hanem abból is, amit együtt átéltünk.
Sokáig gondolkodtam ezen. Végül úgy döntöttem: maradok. Nem adom fel azt a keveset sem, ami maradt nekem ebből a világból.
A következő hónapokban lassan visszatért az élet a házba. Mariann néni kertészkedett, én pedig esténként tanultam és dolgoztam tovább hajnalban a pékségben. Néha András is segített: füvet nyírtunk együtt vagy csak ültünk a diófa alatt és hallgattuk a tücsköket.
Egy nap Sándor bácsi újra megjelent. Most már nem volt benne harag – inkább fáradtságot láttam rajta.
– Zsófi… talán igazad volt – mondta halkan. – Túl sokat akartam…
Nem válaszoltam semmit. Csak bólintottam.
Azóta eltelt két év. Még mindig fáj a veszteségem, de már nem félek annyira attól, hogy elveszíthetek mindent. Megtanultam: amit igazán szeretsz és amiért küzdesz, azt senki nem veheti el tőled igazán.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg megéri harcolni mindenáron az örökségért? Vagy inkább engedni kellene és új életet kezdeni máshol? Ti mit tennétek az én helyemben?