Minden álmom ára: Egy magyar család harca a generációs szegénységgel

– Nem mész sehova, Anna! – csattant fel anyám hangja, ahogy a konyhaasztalra csapta a kezét. – Nem fogod itt hagyni ezt a házat, csak mert azt hiszed, hogy Pesten kolbászból van a kerítés!

A szívem hevesen vert. Már hónapok óta gyűjtöttem a bátorságot, hogy kimondjam: el akarok menni. Nem csak a faluból, hanem abból az életből is, amit anyám és nagyanyám rám akartak erőltetni. Mindig ugyanaz a mondat: „Nekünk ez jutott, Annuskám, örülj neki.” De én nem tudtam örülni annak, hogy minden hónap végén számolgatjuk a pénzt, hogy a villanyszámlára vagy kenyérre jusson-e.

– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de már remegett a hangom. – Nem akarok úgy élni, mint ti. Nem akarok egész életemben takarítani járni másokhoz, meg hajnalban kelni a henteshez. Többet akarok.

Anyám szeme villant. – Többet? És mit gondolsz, honnan lesz az a több? Majd a városban valaki csak úgy az öledbe adja? Ott is dolgozni kell! Ott is ugyanúgy megaláznak! Csak ott nem lesz melletted senki.

A nagyanyám ekkor szólt közbe, reszelős hangján: – Az én időmben örültünk volna ennek a háznak. Most meg csak mennétek világgá…

A konyha ablakán túl már sötétedett. A faluban ilyenkor csak néhány kutya ugatása hallatszott. A testvérem, Zoli, csendben ült mellettem, és lesütötte a szemét. Ő sosem mert ellentmondani anyánknak. Én viszont éreztem, hogy ha most nem lépek, soha nem fogok.

– Felvettek az egyetemre – mondtam ki végül. – Budapestre. Szeptembertől ott kezdek.

Anyám arca elfehéredett. – És miből fogod fizetni? Miből fogsz élni? Nekünk nincs pénzünk ilyen úri huncutságokra!

– Dolgozni fogok. Már találtam is egy diákmunkát – próbáltam magabiztosnak tűnni, de belül rettegtem.

Nagyanyám sóhajtott. – A végén úgyis visszajössz majd. Mindenki visszajön.

Aznap este nem szólt hozzám senki. A szobámban ültem, és bámultam a repedezett falat. Emlékszem, gyerekkoromban azt képzeltem, hogy ezek a repedések titkos térképek: ha követem őket, megtalálom az utat valami jobb felé. Most viszont csak azt éreztem: mindenki ellenem van.

A nyár lassan telt el. Anyám egyre kevesebbet beszélt velem; ha mégis szólt, csak szemrehányást kaptam:

– Látod ezt a kertet? Ki fogja kapálni, ha te elmész? Ki segít majd nekem?

Zoli próbált békíteni:

– Anna, lehet tényleg jobb lenne neked ott… De mi lesz velünk?

Nem tudtam válaszolni. Minden nap újabb bűntudattal ébredtem: mintha önző lennék csak azért, mert mást akarok.

Augusztus végén összepakoltam egy kopott bőröndbe mindent, amim volt: néhány ruha, egy régi fénykép apámról (akit sosem ismertem), és egy könyv, amit még általánosban kaptam jutalomként. Anyám nem jött ki az állomásra. Nagyanyám sem búcsúzott el. Zoli csak annyit mondott:

– Vigyázz magadra… és írj néha.

A vonaton ülve néztem ki az ablakon: ahogy eltűntek a falusi házak, mintha egy régi életet hagynék magam mögött. De a félelem velem utazott.

Budapest eleinte ijesztő volt. Az albérletben penészszag volt és hideg; az első hónapban többször sírtam titokban esténként. A diákmunkán – egy gyorsétteremben – minden nap megaláztak: „Na mi van vidéki lány? Nem tudod mi az a latte?”

De nem adtam fel. Minden vizsgánál arra gondoltam: ha most elbukom, anyámnak lesz igaza. Ha most hazamegyek, sosem próbálhatom újra.

A második évben már jobban ment minden. Ösztöndíjat kaptam; sikerült egy jobb albérletbe költöznöm két másik lánnyal: Eszterrel és Katával. Ők is vidékről jöttek; esténként együtt főztünk lecsót és beszélgettünk arról, milyen nehéz megfelelni otthon és itt is.

Egyik este Eszter sírva fakadt:

– Az anyám azt mondta, hogy szégyent hozok rá… mert nem akarok férjhez menni meg gyereket szülni huszonhárom évesen.

Kata csak legyintett:

– Nálunk meg azt mondják: „minek tanulsz ennyit? Úgysem lesz belőled semmi.”

Nevettünk és sírtunk egyszerre. Rájöttem: nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.

A harmadik év végén váratlanul hívott anyám:

– Anna… baj van itthon.

Zoli balesetet szenvedett; eltört a lába, anyám pedig egyedül maradt minden munkával. Hazautaztam pár napra segíteni. Anyám arca megöregedett; mintha tíz évet öregedett volna három alatt.

– Látod? – mondta keserűen – Nélküled minden nehezebb.

Éreztem a bűntudatot újra fojtogatni.

– Anya… én nem azért mentem el, hogy ne segítsek nektek… De nekem is jár valami más.

– Nekünk nem jár semmi más! Nekünk ez jutott! – tört ki belőle újra az indulat.

Aznap este összevesztünk úgy igazán először életünkben:

– Miért nem tudsz örülni annak, hogy boldog vagyok? Hogy sikerült?

– Mert félek! – kiáltotta anyám könnyek között – Félek, hogy elveszítelek! Hogy soha nem jössz vissza!

Megöleltem őt; először éreztem igazán közel magamhoz.

Visszamentem Budapestre; lediplomáztam. Állást kaptam egy könyvkiadónál – nem volt nagy fizetés, de szerettem csinálni. Anyám lassan megbékélt; Zoli is felépült és talált munkát a faluban.

De minden ünnepen ugyanaz a kérdés:

– Mikor jössz haza végleg?

És én mindig csak annyit tudok mondani:

– Még nem most… talán egyszer.

Néha azon gondolkodom: vajon önző vagyok-e azért, mert mást akartam? Vagy csak bátor? Ti mit gondoltok: lehet egyszerre hűségesnek maradni a családhoz és megvalósítani önmagunkat ebben az országban?