Miért Nem Jön Többé a Mama? – Egy Anya Vallomása az Anyósáról
– Anya, mikor jön át a mama? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál rajzolt. A ceruza megállt a kezében, a szemei rám szegeződtek, tele reménnyel és várakozással.
Nem tudtam mit mondani. Hat hónapja nem látta őket az anyósom. Hat hónapja nem jött át, pedig csak három utcával lakik odébb, a régi sárga bérházban, ahol még a férjem is felnőtt. Nem hív, nem ír, mintha eltűnt volna az életünkből.
A férjem, Gábor, csak vállat von, amikor szóba hozom. – Tudod, milyen – mondja fásultan. – Mindig is ilyen volt. Ha valami bántja, inkább elvonul.
De engem ez nem nyugtat meg. Nem magam miatt fáj, hanem a gyerekeim miatt. Zsófi és Marci minden vasárnap reggel kinéznek az ablakon, hátha meglátják a mama piros kabátját a járdán. Minden ünnepen várják, hogy becsöngessen, hogy hozza a híres túrós batyut vagy legalább egy csokimikulást. De csak a csend jön.
Próbáltam hívni. Először hetente egyszer, aztán kéthetente. Mindig ugyanaz: „Majd mostanában benézek!” – mondja kedvesen, de üresen. Aztán semmi. Az üzeneteimre ritkán válaszol, akkor is röviden: „Sok dolgom van mostanában.” De milyen dolga lehet egy nyugdíjasnak, akinek a családja itt él mellette?
Egyik este Gábor későn ért haza. A gyerekek már aludtak, én pedig a kanapén ültem, kezemben egy régi fényképpel: Zsófi első születésnapján készült, ott állunk mindannyian, anyósom mosolyogva tartja a tortát.
– Gábor – szólaltam meg halkan –, szerinted miért nem jön át anyukád?
Sóhajtott. – Nem tudom. Talán haragszik valamire. Vagy csak magának való lett.
– De mire haragudhat? Nem vesztünk össze…
– Lehet, hogy nem veled van baja – mondta csendesen. – Lehet, hogy velem.
Ez meglepett. Gábor sosem beszél az érzéseiről. De most láttam rajta valamit: bűntudatot? Szomorúságot?
– Mi történt köztetek? – kérdeztem.
– Semmi különös… csak… tudod, mióta apám meghalt, anyám nagyon magába zárkózott. Én sem járok át hozzá olyan gyakran… Talán úgy érzi, elhanyagoljuk.
Ettől még rosszabbul éreztem magam. Hiszen én is próbáltam közeledni hozzá! Meghívtam ebédre, küldtem neki süteményt karácsonykor… De mindig visszautasította vagy csak röviden maradt.
Másnap reggel Marci odabújt hozzám.
– Anya, a mama már nem szeret minket?
Összeszorult a szívem. Mit mondhatnék egy ötévesnek? Hogy a felnőttek néha elrontanak dolgokat? Hogy néha fájdalmasabb valakit szeretni, mint elengedni?
Aznap eldöntöttem: elmegyek hozzá személyesen. Felöltöztettem Marcit és Zsófit, kézen fogtam őket és elindultunk a sárga bérház felé.
A lépcsőházban csend volt. Megálltam az ajtaja előtt és bekopogtam.
– Ki az? – hallatszott belülről az anyósom hangja.
– Éva vagyok… és a gyerekek.
Hosszú csend után kinyílt az ajtó. Anyósom ott állt pizsamában, fáradtan nézett ránk.
– Szia mama! – kiáltották a gyerekek egyszerre.
Az arca megrándult. Egy pillanatra azt hittem, sírni fog.
– Gyerekek… hát ti…
– Hiányzol nekünk – mondta Zsófi halkan.
Anyósom leült a kanapéra és intett nekünk is. A lakásban minden ugyanúgy volt, mint régen: csipketerítő az asztalon, régi családi fotók a falon.
– Tudjátok… – kezdte remegő hangon –, néha az ember úgy érzi, jobb ha eltűnik egy kicsit. Nem akartam terhet jelenteni nektek… Azt hittem, nélkülem könnyebb lesz.
– De mama! – tiltakozott Marci –, mi szeretünk téged!
Anyósom ekkor tényleg sírni kezdett. Átölelte a gyerekeket, én pedig ott ültem mellette és rájöttem: mennyi kimondatlan szó és félreértés választott el minket egymástól.
Azóta gyakrabban találkozunk. Nem lett minden tökéletes – néha még mindig visszahúzódik –, de legalább már tudjuk: beszélni kell egymással.
Néha azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hány nagymama hiszi azt, hogy jobb háttérbe húzódni? És hány gyerek vár hiába egy piros kabátos alakot az ablakban?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni újra közel engedni valakit magunkhoz annyi év után?