„Miért kell neked még egy lakás, amikor már négy van? És mi anyával hova menjünk?” – Egy magyar család széthullása a pénz miatt

– Miért kell neked még egy lakás, amikor már négy van? És mi anyával hova menjünk?! – kiáltottam Zsuzsára, miközben a konyhaasztalnál álltam, ökölbe szorított kézzel. Anyám a sarokban ült, arcát a tenyerébe temetve, mintha ezzel el tudná rejteni a könnyeit. Zsuzsa csak vállat vont, mintha ez az egész nem is róla szólna.

– Ne kezdj már megint, Éva! Ez nem személyes. Egyszerűen csak… ez az én részem is. Nem akarok veszekedni, de jogom van hozzá – mondta hűvösen, miközben a telefonját nyomkodta. A szeme sem rebbent.

A szívem majd’ megszakadt. Ez a lakás volt az otthonom harminc éve. Itt nőttem fel, itt halt meg apám is tíz éve, és anyám azóta is minden reggel ugyanazt a kávét főzi ugyanabban a csorba bögrében. Zsuzsa már rég elköltözött, előbb egy panelba Újpesten, aztán egy újépítésűbe Zuglóban, majd vett két befektetési garzont is. Mindig is ügyes volt pénzügyekben – vagy inkább törtető? Nem tudom. Csak azt tudom: most úgy nézett rám, mintha én lennék az akadály az útjában.

– Zsuzsa, kérlek… – szólalt meg anyám remegő hangon. – Ez a lakás… ez a mi otthonunk. Neked már van hova menned. Mi Évával… mi máshova nem tudunk menni.

Zsuzsa sóhajtott. – Anya, ne csináld ezt! Nem akarom, hogy az utcára kerüljetek. De gondolj bele: ha most eladjuk, mindhárman jól járunk. Te kapsz pénzt öreg napjaidra, Éva is kezdhet valamit magával végre… Én pedig befektetem a részemet. Ez így igazságos.

– Igazságos? – sziszegtem. – Neked négy lakásod van! Nekünk ez az egyetlenünk! Hogy lehet ez igazságos?

A levegő megfagyott. Anyám sírni kezdett. Zsuzsa felállt, összepakolta a táskáját.

– Ha nem egyeztek bele, kénytelen leszek ügyvédhez fordulni – mondta halkan.

Az ajtó becsapódott mögötte. Anyám zokogott. Én csak ültem és bámultam magam elé. Hogy jutottunk idáig?

Gyerekkorunkban Zsuzsa volt a példaképem. Mindig kitűnő tanuló volt, mindenki őt dicsérte. Apánk halála után ő lett a család feje: ő intézte a temetést, ő vitte anyát orvoshoz, ő döntött mindenben. Én csendesebb voltam, inkább anyához húzódtam. Tanítónő lettem egy zuglói általánosban – szerény fizetésért, de szeretettel csináltam.

Zsuzsa viszont mindig többre vágyott. Előbb egy gazdagabb barát, aztán saját vállalkozás, majd ingatlanok – mindig csak előre, mindig csak több. Az első lakását még hitelre vette, aztán ügyesen forgatta a pénzt: albérlők jöttek-mentek, ő pedig egyre gazdagabb lett. Néha irigyeltem is – de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ellenem fordítja ezt az ambíciót.

Aznap este anyám alig szólt hozzám. Csak ültünk a tévé előtt némán; ő kötögetett valami sálat, én pedig próbáltam olvasni, de csak a sorokat bámultam.

– Éva… – szólalt meg végül halkan. – Szerinted tényleg elvenné tőlünk?

– Ha kell neki a pénz vagy a hatalom… igen – feleltem keserűen.

Anyám megrázta a fejét.

– Nem értem ezt az egészet. Régen olyan jó testvérek voltatok…

– Régen nem volt ennyi pénze – vágtam rá dühösen.

A következő hetekben Zsuzsa többször is felhívott. Hol kedvesen próbált győzködni („Éva, gondolj bele: mennyi mindent vehetnél magadnak!”), hol fenyegetőzött („Ha nem egyeztek bele, tényleg ügyvédhez fordulok!”). Egyik este váratlanul beállított hozzánk.

– Anya! Éva! – kiabált be az előszobából. – Beszéljünk végre felnőtt módjára!

Leültünk az asztalhoz. Zsuzsa elővett egy papírt.

– Itt van egy értékbecslés. Ha most eladjuk a lakást, mindhárman kapunk több mint húszmilliót! Anya vehet magának egy kis garzont Kőbányán vagy Csepelen… Éva te is! Nekem meg jól jön befektetésnek.

Anyám arcán döbbenet ült ki.

– Kőbányán? Soha nem éltem ott! Itt van mindenem: barátnők, bolt, orvos… És Éva? Ő hogy fizetne ki egy új lakást abból a pénzből? Tudod mennyibe kerül most egy rendes otthon Budapesten?

Zsuzsa vállat vont.

– Nem lehet mindig mindenkinek jó! Nekem is jár a részem!

Ekkor pattant el bennem valami.

– Tudod mit? Ha ennyire kell neked ez a lakás, vedd meg tőlem és anyától is a részünket! De piaci áron! És addig mi maradunk!

Zsuzsa elnevette magát.

– Honnan lenne nektek pénzetek kivásárolni engem? Nekem viszont van ügyvédem és jogom hozzá!

Anyám sírva fakadt.

– Elég! Nem akarok több veszekedést! Inkább meghalok itt, mint hogy elmenjek innen!

Zsuzsa felállt és szó nélkül elment.

Azóta hetek teltek el. Anyám egészsége romlik; alig eszik, éjszakánként sírva ébred fel. Én dolgozom tovább az iskolában, de minden nap rettegve megyek haza: vajon ma jön-e egy ügyvédi levél? Vajon tényleg perre viszi Zsuzsa?

A barátnőim szerint álljak ki magamért: „Ne hagyd magad! Ez a te otthonod is!” De mit ér az otthon, ha közben elveszítem az egyetlen testvéremet? És mit ér a család, ha már csak papíron létezik?

Egyik este anyám odajött hozzám és megsimogatta a hajam.

– Éva… lehet hogy hibáztam valahol? Talán túl sokat adtam Zsuzsának? Talán túl keveset neked?

– Nem te vagy a hibás – mondtam halkan. – Csak valahol útközben elvesztettük egymást.

Aztán jött az ügyvédi levél: Zsuzsa hivatalosan is kérte az örökség megosztását élő szülő mellett is – „előzetes öröklési igény” címen (igen, Magyarországon ilyen is van). Anyám összeomlott; kórházba került magas vérnyomással.

A kórházi ágy mellett ülve fogtam anyám kezét és sírtam vele együtt.

– Megéri ez az egész? Megéri egy lakás miatt tönkretenni mindent?

Zsuzsa nem jött be hozzá egyszer sem.

Végül kompromisszumot ajánlottam: ha Zsuzsa lemond most a részéről (legalább amíg anya él), akkor később én is lemondok minden igényről javára – csak hadd maradjunk még együtt anyával ebben az otthonban addig, amíg lehet.

Nem válaszolt azonnal. Egy hét múlva kaptam tőle egy sms-t:
„Majd meggondolom.”
Azóta nem hallottam róla.

Most minden este ugyanazt kérdezem magamtól:
„Tényleg ennyit ér ma Magyarországon egy család? Egy lakás többet ér mindennél?”
Mit gondoltok ti erről? Volt már hasonló helyzetetek? Hogyan lehetne ezt békével megoldani?