Miért jöttél be a lakásunkba a távollétünkben? – Egy magyar család titkai és árulása
– Miért jöttél be a lakásunkba a távollétünkben? – kérdezte Ádám, a fiam, olyan hidegen, hogy még a levegő is megfagyott körülöttünk.
Ott álltam a nappalijukban, kezemben a kulccsal, amit még tavaly karácsonykor kaptam tőlük, hogy „ha bármi baj lenne, anya, tudj segíteni”. Most viszont úgy nézett rám, mintha betörő lennék, nem az anyja.
– Csak… csak be akartam nézni, hogy minden rendben van-e – hebegtem. De tudtam, hogy ez nem elég válasz. A háttérben Anna, a menyem karba tett kézzel figyelt, arcán gyanakvás és valami mélyebb, régóta gyűlő harag.
A történetünk nem itt kezdődött. De talán itt ért véget valami.
Minden akkor indult el lefelé, amikor Ádámék két hétre elutaztak Balatonra. Anna már napokkal előtte is feszülten járkált fel-alá a lakásban, minden szekrényt kétszer bezárt, minden ablakot ellenőrzött. Egy este, amikor épp náluk vacsoráztam, félhangosan megjegyezte:
– Nem szeretem, ha valaki más járkál a lakásban, amikor mi nem vagyunk itthon.
Ádám rám nézett: – De hát anyának van kulcsa. Ha valami történik…
Anna csak sóhajtott. – Remélem, nem lesz rá szükség.
Akkor még nem sejtettem, hogy ez a mondat mennyire fontos lesz.
Az első hét eseménytelenül telt. Néha felhívtak: – Anya, minden rendben? Nem volt semmi gond? – kérdezte Ádám. Mindig ugyanazt válaszoltam: – Semmi különös. Minden rendben.
Aztán jött az a nap. A szomszédasszonyom, Marika néni hívott fel idegesen:
– Julika, mintha valami furcsa zajt hallottam volna nálatok tegnap este. Nem voltál ott véletlenül?
Megijedtem. Felkaptam a kabátom és átmentem Ádámékhoz. A postaládában reklámok gyűltek, a folyosón csend volt. Kinyitottam az ajtót – minden ugyanúgy állt, ahogy hagyták. Csak egy dolog szúrt szemet: a nappaliban az asztalon egy boríték feküdt. Rá volt írva: „Anna”.
Nem nyúltam hozzá. De ahogy körbejártam a lakást, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha valaki figyelne.
Gyorsan elhagytam a lakást.
Két nappal később Ádámék hazaértek. Már az első telefonhívásukban éreztem a feszültséget:
– Anya, minden rendben volt? Nem jártál bent?
– Csak egyszer… – kezdtem volna magyarázni, de Anna már átvette a telefont:
– Hiányzik egy boríték az asztalról. Volt benne több mint egymillió forint készpénz! Tudod erről valamit?
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Én… nem nyúltam semmihez! Csak körülnéztem!
– Akkor ki? – Anna hangja remegett az idegtől. – Rajtad kívül senki másnak nincs kulcsa!
Ádám próbált közvetíteni:
– Biztos félreértés… Talán elraktad máshova?
De Anna hajthatatlan volt. – Ha holnapig nem kerül elő a pénz, rendőrt hívok!
Aznap éjjel nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, fejemben újra és újra lejátszódott minden mozdulatom abban a lakásban. Vajon tényleg én voltam az utolsó, aki ott járt? Vagy valaki más is bejutott?
Másnap reggel becsöngettek hozzám. Anna és Ádám álltak az ajtóban. Anna arca sápadt volt, szemei karikásak.
– Anyu – kezdte Ádám –, kérlek, mondd el őszintén: tényleg nem vettél el semmit?
– Hogy gondolhatjátok ezt rólam? – tört ki belőlem a sírás. – Az anyátok vagyok!
Anna csak megrázta a fejét:
– Akkor magyarázd meg, hova lett a pénz! Nem volt betörés nyoma. A szomszéd is látta, hogy te mentél be.
– Csak Marika néni szólt…
– Pontosan! – vágott közbe Anna. – Ő mondta el nekünk is.
Ádám csendben állt mellettem. Láttam rajta: ő sem tudja eldönteni, kinek higgyen.
A következő napokban mindenki gyanakodott mindenkire. Anna nem beszélt velem, Ádám csak rövid üzeneteket írt: „Jól vagy?” „Nem tudunk semmit.”
A család szétesett. A húgom is felhívott:
– Julika, mi történt nálatok? Az egész utca erről beszél!
Szégyelltem magam. A boltban is furcsán néztek rám az emberek.
Egy hét múlva Anna jelent meg nálam váratlanul. Kezében egy borítékot tartott.
– Meglett a pénz – mondta halkan.
– Hol volt?
Anna lesütötte a szemét:
– A gyerekszoba egyik fiókjában találtuk meg tegnap este. Valószínűleg én raktam át indulás előtt… de már mindegy.
Felsóhajtottam. Megkönnyebbülés helyett azonban csak ürességet éreztem.
– És most mi lesz? – kérdeztem halkan.
Anna vállat vont:
– Nem tudom. De azt hiszem, jobb lenne visszakérni a kulcsot.
Átadtam neki. Keze remegett, amikor elvette.
Azóta eltelt három hónap. Alig beszélünk egymással. Az unokámat is ritkán láthatom. A bizalom eltört közöttünk – egyetlen pillanat alatt.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy család? Egy kulcsot és egy borítékot?
Vajon lehet-e még valaha úgy szeretni egymást, mint régen? Vagy ez már örökre így marad?