„Ma már nagymama leszek” – Egy anya határai a szülőszobán túl

– Mami, most indulunk a kórházba. – A hangja remegett a telefonban, mintha egyszerre lenne izgatott és félne is.

A hajnali sötétben ültem a kanapén, a kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. „Ez az a nap. Ma nagymama leszek.” A szívem egyszerre vert gyorsan és fájt is, mert annyi év magány után, mióta Laci meghalt, végre valami új kezdődött az életemben.

Fel-alá járkáltam a lakásban, mintha minden lépéssel közelebb kerülhetnék a lányomhoz, Annához. Az ablakhoz mentem, néztem a sötét utcát, ahol néha elhaladt egy-egy taxi. Elképzeltem, ahogy Anna és Gábor – a vejem – épp most ülnek be egy autóba, Anna összeszorított fogakkal tűri a fájdalmat, Gábor pedig idegesen markolja a kormányt.

Nem bírtam tovább. Felhívtam Annát. Kicsöngött, de nem vette fel. „Persze, most nem ér rá” – mondtam magamnak, de mégis rosszul esett. Az anyai szívem azt diktálta, hogy ott legyek vele, fogjam a kezét, ahogy annak idején ő fogta az enyémet, amikor beteg volt vagy félt valamitől.

Reggel lett. A napfény beszűrődött a függöny résein. Egy üzenet várt a telefonomon: „Mami, minden rendben. Még várunk.” Próbáltam visszahívni, de csak Gábor jelentkezett: – Kati néni, most nem tud beszélni Anna. Majd jelentkezünk.

Leültem az asztalhoz és sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy az örömtől vagy a tehetetlenségtől. Eszembe jutottak azok az idők, amikor Anna még kislány volt. Akkoriban mindent megosztott velem: az első szerelmet, az első csalódást, még azt is, amikor elcsente a szomszéd kertjéből az almát. Most viszont úgy éreztem, kizárnak abból a legfontosabb pillanatból, amit együtt kellett volna átélnünk.

Délután végre jött egy újabb üzenet: „Megszületett! Minden rendben.” A szívem majd kiugrott a helyéről. Azonnal hívtam őket, de Gábor vette fel újra: – Kati néni, Anna nagyon fáradt. Majd holnap beszélhetnek.

Másnap reggel végre beszélhettem Annával videón keresztül. Fáradt volt és sápadt, de boldog. A kisfiú ott feküdt mellette. – Mami, kérlek… – kezdte halkan –, ne gyere be rögtön a kórházba. Szeretnénk Gáborral kettesben lenni az első napokban.

Mintha pofon vágtak volna. – De hát… én csak segíteni akarok! – mondtam kétségbeesetten.

– Tudom – felelte Anna –, de most nekünk is szükségünk van egy kis időre. Majd ha hazajövünk, akkor gyere át.

Letettem a telefont és csak ültem ott némán. Az egész lakás üresnek tűnt. A falon Laci fényképe mosolygott rám; mintha ő is azt mondaná: „Engedd el.” De hogyan engedhetném el? Hiszen egész életemben Anna volt a középpontban. Most pedig úgy érzem magam, mint egy vendég a saját családomban.

A következő napokban minden percet számoltam. Főztem Annának húslevest, sütöttem kalácsot – ahogy régen –, mindent becsomagoltam egy nagy kosárba. Amikor végre hazajöttek a kórházból, izgatottan csengettem be hozzájuk.

Anna fáradtan nyitott ajtót. – Szia Mami! – mosolygott rám halványan. Gábor is ott állt mögötte, karjában tartotta a kisfiút.

– Hoztam nektek egy kis ennivalót – mondtam zavartan.

– Köszönjük szépen! – válaszolta Gábor kedvesen.

Leültem az asztalhoz, néztem Annát és az unokámat. Olyan közel voltak hozzám, mégis olyan távolinak tűntek. Próbáltam segíteni: pelenkát cserélni, ringatni a babát, de Anna mindig finoman visszautasított: – Mami, most inkább mi csinálnánk… Szeretném megtanulni egyedül.

Este hazamentem és sírtam. Úgy éreztem magam, mint aki feleslegessé vált. Felhívtam a barátnőmet, Marikát.

– Tudod Marika, azt hittem, hogy most végre lesz valaki az életemben, akiért megint élhetek… De úgy érzem, kizárnak mindenből.

– Kati, ne add fel! Adj nekik időt! – mondta Marika biztatóan.

De nehéz volt türelmesnek lenni. Minden nap vártam egy üzenetet vagy hívást Annától. Néha átmentem hozzájuk segíteni főzni vagy mosni, de mindig éreztem azt a láthatatlan falat közöttünk.

Egy este Anna átjött hozzám egyedül.

– Mami… Tudom, hogy nehéz neked ez az egész – kezdte halkan –, de szeretném magam megtapasztalni az anyaságot. Szükségem van arra, hogy hibázzak és tanuljak belőle… De attól még nagyon szeretlek!

Átöleltük egymást és mindketten sírtunk.

Most már tudom: el kell engednem Annát ahhoz, hogy visszakapjam őt másként – felnőtt nőként és anyaként is.

De vajon tényleg képes vagyok-e elfogadni ezt az új szerepet? Hol húzódik az a határ egy anya és lánya között, amit nem szabad átlépni? Ti mit tennétek a helyemben?